Nem történt áttörés a kereskedelmi vitákban, nem körvonalazódott új biztonsági architektúra, és nem mozdult el érdemben egyetlen, valóban kritikus geopolitikai ügy sem. A „történelmi” jelző így inkább arcfestés, mint a valóságos arc. Ráadásul két különböző arcfestés, a hagyományok, a bevett technikák és ízlések függvényében. Az egyik arc plasztikai-kozmetikai csoda, míg a másik a kínai opera mesteri, színes jellemábrázolása. Az amerikai és a kínai értelmezés nem pusztán hangsúlyeltérés. Két külön világkép áll egymás mellett.
Trump Amerikája a világot vásártérnek, az ottani életet alkuk sorozatának látja. Ki fizet, ki nyer, ki kit használ ki? – ezek a kérdések. Ebben a térben Kína nagy és erős, domináns figura, egyszerre partner és ellenfél is: olyan szereplő, amely „túl sokat nyert” a meglévő rendből, és amelyet most új feltételek közé kell szorítani.
Kína ezzel szemben nem alkukban, hanem rendben gondolkodik. A saját felemelkedését nem rendbontásként, hanem a történelmi igazság helyreállításaként értelmezi, elfogadva azt, hogy ez a rendszer már multipoláris, az egyensúly lehet a kulcsértéke.
A mostani találkozó ebben az olvasatban nem tranzakció, hanem a világrend átalakulásának epizódja, amelyben Peking magát egyre inkább egyenrangú szereplőként látja, vagy szeretné látni.
Ezért lehetséges, hogy a felek ugyanazt az eseményt ugyanúgy „fontosnak” vagy „történelminek” nevezik, miközben egészen másról beszélnek. Trump a nagy kínai szója-, repülőgép- és egyéb vásárlások miatt nevezte történelminek a találkozót, míg Hszi Csin-ping a „konstruktív, stratégiai stabilitást” ünnepelte ezzel a jelzővel. A különbség nem marketing vagy kommunikációs jellegű. Nem arról van szó, hogy más publikumnak beszélnek, más „fogyasztókat” akarnak megnyerni, hogy ugyanazt a valóságot másképp „adják el”, hanem arról, hogy eltérő valóságot látnak.
Az amerikai megközelítés – amely már jó ideje kezdett kialakulni, de különösen Donald Trump idején borult virágjába, s más hangsúlyokkal, de a demokrata kormányzat alatt is erre tartott – a rendszert újratárgyalandó, ha kell, erővel átalakítandó szerződésként kezeli. A titkos kiindulópont az, hogy a jelenlegi rend aránytalanul terheli az Egyesült Államokat, miközben mindenki más – köztük Kína – a haszonélvezője.
A kínai megközelítés ezzel szemben nem újratárgyalni, hanem átértelmezni, az új fejleményekhez illeszteni, reformálni akar. Számukra nem az a kérdés, ki fizet többet, hanem az, milyen elvek alapján szerveződik a rend. Az ő ideáik ezen a téren a szuverenitás, a fejlődési utak sokfélesége, a stabilitás.
Ez a különbség magyarázza, miért nincs „történelmi” tartalom a „történelmi” jelző mögött. Ha lehámozzuk a retorikát, azonnal látjuk, hogy a jelenlegi viták a vámokról, az exportkontrollokról, a technológiai korlátozásokról, nem éppen a probléma súlyos alapjai. Ezek csak a felszínen úszkáló könnyebb forgácsok.
Melyek lennének a mélyebb kérdések?
Egyetlen globális rend van vagy legyen, netán több, egymás mellett létező rend? Megvan-e ma a képesség az átfogó, viszonylag konszenzusos globális rendhez?
Lehetséges-e tartós együttélés eltérő politikai-gazdasági modellek között, s ha igen, annak milyen következményeit kell érvényesíteni a nemzetközi együttműködésben?
Hogyan kezelhetők intézményesen a különböző rendek határfelületein keletkező konfliktusok?
E kérdések nincsenek igazán kimondva, nem tárgyalási témák, de valójában szinte minden konkrét vita ezek megválaszolatlanságából fakad. Az a világrend, amelynek az átalakulásáról mindig beszélünk, egy borzalmas kataklizma után és annak következményeként jöhetett létre, amely azóta is mementóként szolgál a világnak. Nem arról van szó, hogy a világháborúnak halványodna az emléke, nyilván halványodik is egyébként, hanem arról, hogy nagyon sokat változott azóta a világ. A renden mindig változtatni kell, s ha erre nincs meg a közös akarat, akkor is történnek változások. Akit szorít a helyzet, az a renden kívül keres magának megoldásokat, alternatív rendeket hoz létre, ha tud. Ennek megfelelően az eredeti konszenzusos világrend kopottasnak, lepattantnak tűnik – de kétségtelenül létezik. Így a mai „világrend” már nem egységes rendszer, hanem egymás mellett létező, egymással érintkező és egymást részben átfedő rendek együttese. Ez nem absztrakció, hanem mindennapi gyakorlat.
A pénzügyi rendszerben a rendek együttélése úgy jelenik meg, hogy a dollárközpontú globális infrastruktúra – elszámolás, likviditás, szankciós mechanizmusok – mellett párhuzamos csatornák épülnek. Nem kizárólag Kína ennek az építőmestere, de nagy a súlya közöttük. Nem akarja lecserélni a meglévő rendszert, azt intenzíven használja, de csökkenteni szeretné a maga kitettségét, új intézményeket hoz létre, ösztönzi a renminbiben való kereskedést. Az Egyesült Államok ugyanakkor a pénzügyi infrastruktúrát geopolitikai eszközként is használja, ami Pekingnek egyáltalán nem tetszik. Ugyanarról a rendszerről van szó, de funkcióinak két lényegesen eltérő értelmezésében.
Az állam gazdasági szerepének felfogásában még élesebb a különbség, bár itt is vannak keveredések. Az amerikai narratíva a piaci torzításokra, támogatásokra, állami beavatkozásra fókuszál, mint nem kívánatos gyakorlatokra. Ez a piacot előtérbe helyező amerikai felfogás lett a nemzetközi pénzügyi intézmények és általában a nemzetközi gyakorlat meghatározója. A kínai modell viszont éppen az állam irányító és aktív gazdasági résztvevő szerepében látja a maga és mások fejlesztési képességeinek forrását. Ami az egyik szempontból „torzítás”, az a másikból „kapacitásépítés”. De hogy ne legyen ennyire tiszta az eltérés, az USA egy sor kereskedelempolitikai intézkedését a maga érdekét követve már a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) keretein és szabályain kívül foganatosítja, maga is új rendet építve, s pont Kína igyekszik fellépni a hagyományos „világrend” e jeles intézménye és annak szabályai érdekében.
A technológiában ez a kettős világolvasat az exportkontrollokban, a beszállítói láncok újrarendezésében és a digitális ökoszisztémák szétválásában jelenik meg. Az Egyesült Államokban és Kínában zajló technológiai fejlődés irányaiban és menedzselésben, szabályozásában is eltérő pályákat mutat. De hogy milyen átfedések, egymást kiegészítő lehetőségek nyílnak emellett, azt mutatja, hogy
Trump magával vitte Pekingbe az IT-szektor vezetőinek krémjét. Hszi pedig az egyik vacsorára a vendégek mellé meginvitálta a kínai technológiai vállalatok vezetőinek gondosan kiválasztott csoportját, pedig ez ott nem nagyon szokás.
Nem is teljes technológiai leválás történik a két ország között, hanem szelektív szétkapcsolódás: együttműködés ott, ahol lehet, elválás ott, ahol kell.
Az „együtt élő rendek” tehát nem jövőbeli konstrukciók. Már itt vannak – csak nincs rájuk közös szabályrendszer. Tajvan ennek a struktúrának a legsűrűbb pontja. Kínai nézőpontból ez szuverenitási kérdés. Tajvan a Kínai Népköztársaság integráns része, mondjuk rebellis tartomány. Ennek megfelelően ez belpolitikai kérdés. Az amerikai gondolatrendszerben viszont stratégiai és politikai kérdésről van szó: egy demokratikus partnerről, amely kulcsszerepet játszik a regionális egyensúlyban és a globális technológiai láncokban. Trump saját logikája viszont – miszerint „mindenki Amerikán élősködik” – itt különösen érdekes. Ebben a keretben Tajvan sem kivétel, hanem teher. Ez erősen viszonylagossá teszi a hagyományos amerikai elköteleződést, és tárgyalási változóvá teheti a kérdést, ami az Egyesült Államokban is feszültségeket okozhat.
Tajvan tehát nemcsak geopolitikai töréspont, hanem értelmezési töréspont is. Bonyolultságát mutatja, hogy Hszi Csin-ping nyilvánosan az USA és Kína közötti legfontosabb és legsúlyosabb kérdésnek nevezte, majd a következő mondatában közölte, hogy amúgy kínai belügy.
Érdemes ugyanakkor megnézni egy látszólagos ellenpéldát, a mostani tárgyalásokon sürgető aktualitása miatt nagy hangsúlyt kapott Iránt. Itt létezik egy nagyon konkrét érdekegybeesés. A Hormuzi-szoros hajózhatósága, valamint, hogy az áthaladásért ne kelljen díjat fizetni, mindkét fél számára alapvető. Az energiaellátás zavartalansága globális közérdek, és ebben Washington és Peking objektíve ugyanazon az oldalon áll. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azonosan ítélnék meg a helyzetet.
Az Egyesült Államok a kérdést biztonsági és szankciós logika szerint kezeli, a problémát szándéka szerint nyomásgyakorlással, elrettentéssel, kontrollal kell megoldani. Hogy pontosan mi a probléma, az iráni nukleáris program, Izrael fenyegetése, az olaj vagy a teokrácia, az nem teljesen világos mindig, időnként áthangsúlyozódik, feltehetően az összes, de engedmények is elképzelhetők. Kína ezzel szemben stabilitási és kapcsolati logikában gondolkodik, gazdasági jelenlétét fokozná, a diplomáciai egyensúlyozás lehetőségeit keresi, kerüli a konfliktust. Nem egyértelműen Teherán-párti, hiszen az Irán által támadott országokkal is jó kapcsolatban van, s jó kapcsolatokra is törekszik.
Van tehát közös érdek, a megközelítés azonban alapvetően ellentétes.
Irán ebben az értelemben annak a bizonyítéka, hogy még ott sincs közös értelmezési keret, ahol a különböző „rendek” metszete nem csak konfliktust, hanem együttműködési lehetőséget is kínál.
Ha ebből a nézőpontból szemléljük a két ország viszonyát, világos, mi hiányzik ahhoz, hogy az ilyen találkozó valóban történelmi legyen. Nem megállapodás, nem közös nyilatkozat, hanem közös nyelv. Amíg a felek nem ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, nem ugyanazokra a problémákra keresik a választ, addig minden tárgyalás, amely globális kérdéseket érint, szükségképpen csak párhuzamos monológ marad.
Trump kínai útja ezért nem lehetett fordulópont, inkább csak állapotjelentés a dolgok állásáról. Egy olyan világról, ahol a rend már nem egységes, de az együttélés szabályai még nem alakultak ki. A „történelmi” jelző ebben a helyzetben inkább vágy, mint valóság. Mégis jelez valamit, hogy ezt a kifejezést használták, s ebben nem lehettünk előre biztosak. A kölcsönös jóindulatot, ami legalábbis egyelőre, biztató.
