A jazz „angyala” suhant át Babilon felett kedden, mégsem fogadott a szokásos vibrálás, nyüzsgés az előcsarnokban. Talán a szervezők taktikai hibája, hogy elvitték Pécsre is előző este Cécile McLorin Salvant koncertjét, amiért matinéfeelingje lett ennek az estnek, és elmaradt (ott is) a telt ház, pedig nem sok olyan jazzvokalistát hallottunk ezen a színpadon, aki napi rutinként négy oktávot kiénekel.
Láthatóan Salvant nálunk még nincs annyira „felépítve”, mint a világban, pedig érdekes a története. A McLorin Salvant család „kalandor” família anyai ágon, fehér francia nő a nagymama, aki egy UNESCO-alkalmazott guadeloupe-i nagyapával „keresztül-kasul beutazták Afrikát”, éltek aztán Kubában és Dél-Amerikában is. „Gyerekkoromban folyton szólt a zene a házban” – meséli Miamiban megélt éveiről, ahol a Haitiről származó orvos apa és tunéziai származású tanár anyuka lányaként megszületett 1989 augusztusában. Ötévesen már első zongoraóráján találta magát, majd több hangszerrel próbálkozott, a hegedű, a hárfa, a lant és a cselló esetében a mintavételig jutott (a zongora lett a végállomás), miközben intenzív világzenei kurzusán külön szemeszter foglalkozott az argentin, a paraguayi és a haiti népzenével, de a tematika része lett a R&B, a francia sanzon, a hip-hop, a reggae, a bluegrass, a disco, a Motown hangzásvilága – és persze a klasszikus zene. „Mindenféle muzsikára kíváncsi vagyok, függetlenül attól, hogy milyen nyelvű, műfajú, vagy mikor vették fel, és mikor komponálták.”
Egy klasszikus vokalistáknak hirdetett meghallgatásra ment el, ahol anyja unszolására – „ha már itt vagyunk” – bekopogott a jazzfelvételire is. Repertoárja nem volt túl izmos – bár rendszeresen hallgatta a „gyönyörűen éneklő” Sarah Vaughan és Nancy Wilson felvételeit –, „csak a Lullaby of Birdlandet ismertem, elénekeltem azt”. Rögtönzésben meg a barokk zene improvizációs technikájára támaszkodott. Aix-en-Provence-ban viszont 2007-ben, ahova adottságai és képességei finomhangolására érkezett, „emberére” akadt Jean-François Bonnelben, aki ott hangszeres és vokális improvizációt oktatott. Pár hét múlva már élete első triókoncertjét adta egy helyi jazzklubban, ahol a közönség már megelőlegezte neki a 2010-es Thelonious Monk nemzetközi jazzverseny sikerét, ahol 21 évesen a vokál kategória győztesének nyilvánították. „Ilyen énekesre csak 2-3 generációnként bukkan az ember” – Wynton Marsalis fogalmazott így a keddi fellépőről.
Az előzetes az új album, az Oh Snap prezentálását ígérte, de ennél sokkal érdekesebb menüt állított össze. Hallottunk filmzenét, musicalrészletet és standardot is persze, McLorin Salvant módra. Akár Scorsese filmklasszikusa, az „Alice már nem lakik itt” is segíthetett volna a népszerűsítésben, hiszen a két énekesnő egy elvet vall: „azzal kockáztatsz legtöbbet, ha nem vágsz bele, hiszen akkor sosem tudod meg, hogy képes lettél volna-e megcsinálni”. Talán Bonnel „klónozta” bele Cécile-be az „Étonne-moi!”, a „Lepj meg!” gondolatát, mert mindig képes meglepetést okozni. Nem díva ő, hanem egy született musicus ludens, a DNS-ében hordozza a játékos muzikalitást. Számára az alapvetés a szokatlanság, a hangzásbeli „huncutság”. A scattelés nála nem halandzsa, hanem dalszövegeiben a szavak hangzásával és ritmusával játszó impromptu, rögtönzés. Gail Pettis zseniálisan feldolgozott rapper songja, a Snap your fingers akár mottója is lehetne: oldj meg mindent egy laza csettintés könnyedségével.
Ehhez persze a „mágiához” értő zenészek kellenek. A jazzre specializálódott MI7 ügynökeim jelezték, hogy a billentyűknél Sullivan Fortnert úgy hallgassam, hogy ma a New York-i szűk zongorista elit tagja. Olyasmit tud, mint Emmet Cohen, kifogyhatatlan leleményességgel képes bármely zenei formát transzponálni a jazzbe. Nálam a koncert csúcsa egy elementáris „Easy to Be Hard" prezentáció volt, a 67-es Hair musical betétdalát gitárakkordokat pengetve a zongora húrjain kezdte, szintetizátoron folytatta, hogy aztán ismét visszatérjen a klaviatúrához. Ritka és intenzív muzsikusi kémia működik köztük, kölcsönösen inspirálják egymást. A koncerten rendre rövid eszmecsere zajlott, hogy a hiphop vagy az echte barokk dal felé tájékozódjanak, amit összemosolyogva általában úgy zártak le: „Próbáljuk meg!”
Így jött a „karcosan”, de izgalmasan szóló „Take This Stone”, a ravaszul hiphopmontázsba fordított „I am a volcano”. Az „Easy Come Easy Go Blues” és az „Upside Down” is jelezték, Cécile miért hozta magával a vokalista a Cohen-trió kétharmadát. Yasushi Nakamura a ritmusszekcióban ideális kreatív társ, nem az a fajta bőgős, akit észre sem veszel. Az ütősök (és dobszintetizátorok) mögé pedig odaültette a minden zenei árnyalatra impulzívan reagálni tudó groove specialistát, Kyle Poole-t.
Csak a ráadás nem tetszett. Nem tartozom a visszatapsolók táborába: szerintem a koncert olyan, mint egy meccs, ha láttuk a technikai bravúrokat, villantottak a különleges taktikai repertoárból, akkor egy kosár- vagy focimeccsen sem tapsoljuk vissza a játékosokat, hogy még labdázzanak kicsit a kedvünkért. A quartet játszott hetvenöt perc minőségi jazzt, ahogy eltervezték, aztán Cecile visszatért egy tizenöt perces muzsikamantrára szintetizátoron, aminek utolsó öt percéhez zenésztársai is csatlakoztak. Az energiák alapjáraton – túl nagy luxus relaxációval zárni egy koncertet, amin Cécile McLorin Salvant lép fel.
Infó: Cécile McLorin Salvant. Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2026. május 19.
