Agymosástól agyeldobásig Cannes-ban

A kultúrájuk távol áll a mi jogrendszerünktől – hangzik el a gyilkos erejű mondat Cristian Mungiu Fjord című versenyfilmjében. De miért is az? A román filmrendező legújabb művének középpontjában a „nemzetközi” Gheorghiu-család áll: Mihai (Sebastian Stan) bukaresti, a Lisbet (Renate Reinsve) észak-norvég, van öt csodálatos gyermekük és mélyen vallásosak. Olyannyira, hogy a gyerekeknek nincs mobiltelefonjuk, tilos az internethasználat és tévét sem nézhetnek. Történetük azzal kezdődik, hogy épp megérkeznek egy isten háta mögötti norvég kistelepülésre, ahol a férfi a helyi iskolában lesz IT-s (otthon repülőmérnök volt), az asszony pedig a helyi hullaházban helyezkedik el, ahol „titokban” lelki segélyt is nyújt a gyászolóknak – jelesül megpróbálja őket Jézus felé terelni.

Cristian Mungiu a jelenetekben sebészi precízséggel építi fel a meg nem értés és a rideg elzárkózás gondolatmorzsáit. Minden apróság számít: noha papíron mindenki liberális, segítőkész és megértő, Mihai és gyerekei egyre többször tapasztalják, hogy itt másnak lenni mégsem divatos. A legnagyobb felháborodást épp a vallásosságuk miatt éri őket, az internettől, de főleg a YouTube-tól való elzárást a haladó polgárok „agymosásnak” tartják. Aztán jönnek a komolyabb bajok, amikor az iskolában az egyik norvég lány bevallja, hogy leszbikus, az egyik Gheorghiu-gyermek felszólal, hogy ez bűn, mire felháborodnak a tanárok, mivel Norvégiában az iskolákban tilos evangelizálni. Aztán amikor a lány egyik reggel sérülésekkel érkezik az iskolába, az erre jogosult tanár azonnal értesíti a gyermekvédelmet, akik nyomozást indítanak és mivel indokoltnak látják a helyzetet, állami gondozásba veszik az öt gyermeket, még a szoptatással táplált kisbabát is. Mint minden Mungiu-filmben, ebben is van egy statikus nagyjelenet: amikor a gyermekvédelem kiszáll és kegyetlen nyerseséggel közlik Lisbettel, hogy elveszik a gyermekeit. Nem tudom, hogy Renate Reinsvének hány arca van, de most is elővett egy újat egy mélyen emberi alakítás keretében. A színésznő amúgy vallja, hogy ő csak „annyira jó, mint a rendezője”, és Mungiu alkotásaiban a színészi teljesítmények mindig kimagaslóak, így a két művész most jól egymásra talált.

Mungiu a Fjordban alaposan körüljár minden eshetőséget, nézőpontot és igazságtalanságot. Van olyan jelenet, amikor ökölbe szorul a kezünk, máskor a könnyeinket kell visszatartani, de ami a legfontosabb, hogy sikerül neki az a csoda, hogy nem érződik az alkotáson, hogy pártját fogná bárkinek. Az, hogy a norvég gyermekvédelem kőkemény és független, nem biztos, hogy rossz, de ők sem tévedhetetlenek. Annak kapcsán sem foglal állást a film, hogy vajon hogyan lehet és érdemes a gyermekeket fegyelmezni. A bemutatott bírósági folyamatok során egyértelművé válik, hogy ami Romániában elfogadott - például egy fenékre paskolás - az Norvégiában a jog szerint már fizikai bántalmazás, hiszen az efféle érintés nem fér bele modern társadalmi nézeteik közé. Lehengerlő, ahogy a vallás témája is vita: az ügyész többször megjegyzést is tesz az „álszent keresztényekre”. Ahogy Mungiu a hétfői sajtótájékoztatón elmondta,

Mert a szabadságnak épp azt kellene jelentenie, hogy minden egyes kultúra békésen legyen képes egymás mellett élni. A rendező hangsúlyozta, hogy a Fjordot nem Norvégia és Románia konfliktusára akarta kiélezni, előbbit az egyik legjobb demokráciájának tartja, és azzal érvelt, hogy fordítva egy ilyen produkció elképzelhetetlen lett volna nem csak Románia, de sok másik kelet-európai ország esetében sem. Mungiu elmesélte: két évig készült a forgatásra, számos hasonló eset szereplőivel beszélt, sőt, rendőrökkel, bírókkal, ügyvédekkel és gyermekvédelmi szakemberekkel is, és észrevette, hogy van egyfajta minta, mely alapján a rendszer működik, erre építette fel a fikciós történet. Nem mellékesen, azóta voltak reformok az északi országban – húzta alá Mungiu.

Ha már szóba került Renate Reinsve, akinek az Érzelmi érték című filmje tavaly elvitte az Arany Pálmát és azzal ért véget, hogy a rendező apa és színésznő lány együtt forgat, a spanyol Rodrigo Sorogoyen Beloved című drámája eléggé hasonló: az éveken keresztül elhanyagolt lánygyermeknek (Victoria Luengo) esélyt ad az apa (Javier Bardem), hogy szerepeljen a következő filmében. A műben apa és lánya életveszélyesen egyensúlyoz a profi és a magánkapcsolat határán. Az amúgy már nem trendi módon, erőszakosan rendező férfi hol jóvátétre igyekvő szülő akar lenni, hol kőkemény művész. Az érzelmi hullámvasúton túl a film elég sok humorral dolgozik, van egy film a filmben szcéna, amelyben a forgatáson egyszerre kell enni és komoly dialógusokat mondani. Ám mi van akkor, ha a rendező szerint nem eszünk elég nagy szenvedéllyel, ráadásul minden színész röhögésben tör ki? A jelenet önmagában alanyi zsenialitás – ezért is vannak nagyon jó kritikái a műnek.

Az „agyamat eldobom” versenymű a dél-koreai Na Hong-jintől jött: a Hope című, csaknem háromórás mozijának lényege, hogy az első másfél órában egy szörny meg akar enni minden embert, aki elé kerül, de végül sikerül végezni vele. Majd lassan kiderül, hogy több ilyen lény van, akik egy lezuhant űrhajóból jönnek. A hőseink ellenállnak, menekülnek, néhányan túlélnek, és a tigris és egy tölgyfa keverékének tűnő emberevő agresszorok elkezdenek hablatyolni össze-vissza valamiféle küldetésről. Aztán jön a stáblista. Egyszóval, nem tudom mi volt ez, mit keres a versenyben, de bűnösen szórakoztató és innovatív volt. Az év blöffje vagy ez az új csoda? Megkockáztatom, az utóbbi.