Az ember a hős és a gonosz mögött – ez a fő gondolat, amelyet az ember megfogalmaz magában Nemes Jeles László Moulin című, vasárnap délután bemutatott cannes-i versenyfilmje kapcsán. A második azonnali észrevétel, hogy a rendező egyre kontrasztosabban alakítja ki sajátos képi világát: még külön figyelemfelhívó levél is érkezett a fesztivál részéről arról, hogy a Moulint – a többi versenyfilmmel ellentétben – klasszikus, 35 milliméteres filmkópiáról vetítik.
A kép olyan, mintha korabeli alkotást látnánk: a celluloid nyersanyagon túl Erdély Mátyás operatőr a kor divatjának megfelelő optikákat használt, mégis szélesvásznú anamorf kompozíciókban gondolkodtak, ami inkább a kortárs filmek sajátja. Nem véletlen, hiszen Nemes Jeles izgalmas lépéseket tett a kommersz mozgókép irányába: a történet ugyan a múltba tekint vissza, de érezhetően sok mindent akar állítani a jelenről is, így nem csodálkozhatunk azon, hogy a Moulin vetítése alatt végig azt érezzük: a film tudatosan tele van mai politikai áthallásokkal. Gondoljunk csak arra a kérdésre, amikor Moulintól megkérdezik, mi lesz azokkal, akikről kiderül, hogy árulók. A válasz: „A bűnösök bűnhődni fognak, mint mindig.”
A mű középpontjában Jean Moulin, a második világháború alatti francia ellenállás vezetője áll, aki 1943 júniusában visszaérkezik Londonból Lyonba, ám elfogja a Gestapo, és Klaus Barbie SS-Hauptsturmführer kezei közé kerül. A film szokatlanul hosszú expozícióval indul, melynek megvan a maga funkciója: bevezeti a nézőt Moulin karakterének világába. A férfi intelligens dekoratőr, festő és műgyűjtő értelmiségi volt, nem pedig katonatiszt – ezt Barbie később csalódottan a fejéhez is vágja. A francia ellenálló így értelemmel és érzelemmel irányít, és amikor bekerül a földi pokolba, a legnagyobb küzdelme az lesz, hogy túlélje a nyers erőszakot, a kínzásokat és a halál közelségét – másokét és a sajátját egyaránt.
Ami meglepő – lévén, hogy Nemes Jeles a rendező –, hogy a film finoman tanítani is akar. Igaz, az expozícióban úgy repülnek a nevek és a dátumok, mintha Christopher Nolan Oppenheimerét látnánk, ahol szinte előfeltétel volt a történelmi háttértudás. Ám amikor a történet eljut a két figura közötti intellektuális és érzelmi harchoz, a rendező stílust vált, és klasszikus thrillerfeszültséget ad a drámai helyzetekhez. A film innentől átkerül a könnyebben befogadható oldalra, olykor talán túl direkt módon is. Ez nem csoda, hiszen a forgatókönyvet az az Olivier Demangel jegyzi, aki eddig népszerű tévésorozatokkal hívta fel magára a figyelmet, így mondhatni furcsa párost alkot az auteur Nemes Jeles Lászlóval.
A Moulin legnagyobb érdekessége – és ezzel válaszolhatunk arra a kérdésre is, mit keres egy közönségbarátabb film a cannes-i versenyprogramban –, hogy a rendező nem esik bele az örökzöld hollywoodi sablonba: a főhős nem hibátlan, miképpen a gonosz alakja sem pusztán szörnyeteg. Moulin – Gilles Lellouche árnyalt alakításában – sokszor a saját gyávaságával küzd, nem szuperhős, csak egyszerűen hős, ha lehet ilyet mondani. Barbie pedig kisebbségi komplexusait próbálja hatalommal leplezni. A cinikus irigység fokozatosan tolja az állatias agresszió felé, amit Lars Eidinger elegánsan és árnyaltan ábrázol.
A versenyprogram eddigi legmegosztóbb alkotása az osztrák Marie Kreutzer Gentle Monster című filmje, amely témája miatt eleve aknamezőre lépett. Lucy (Lea Seydoux) és Philip (Laurence Rupp) boldog házasok, közös gyermekükkel épp most költöztek a festői osztrák hegyvidékre. A helyzet akkor robban fel, amikor jönnek a rendőrök és pedofília vádjával elviszik a férfit. Innentől kezdve Lucy kerül a történet középpontjába, aki először a tagadásba kapaszkodik, majd fokozatosan próbálja feldolgozni, hogy élete szerelme egy pedofil bűnöző.
Ha valaki erről a jelenségről forgat filmet, fel kell készülnie arra, hogy sok kritikát kap majd, hiszen – ahogy Magyarországon, úgy Ausztriában is – a valóság sokszor már meghaladta a fikciót. Ezt maga a rendező is elismerte lapunknak adott interjújában. Mint fogalmazott: a pedofília mindig jelen volt, de amikor kutatni kezdett a témában, megdöbbentette, hogy senki sem akart róla beszélni, sem az áldozatok, sem az elkövetők. Ennek fényében nehezen érthető, hogy Marie Kreutzer miért ilyen „puha” a filmben, hiszen alapvető morális dilemma, hogy ábrázolhatunk-e egy pedofil bűnözőt jó emberként és szerető apaként. Még akkor is, ha a rendező szerint kutatásai során több olyan esettel találkozott, amikor a gyerekek a családon belül nem is tudták, milyen „játékoknak” tették ki őket a beteg szülők. Egyszóval: vita van.
Meglepték John Travoltát, az elsőfilmes rendezőt
„A Propeller One-Way Night Coach című egyórás, szívhez szóló komédia volt az első film, amelyet beválogattunk az idei programba, mert féltünk, hogy Berlin elhappolja előlünk” – mondta Thierry Frémaux fesztiváligazgató John Travolta első rendezése kapcsán.
A Debussy terem színpadán ott állt a filmsztár is, aki meglepetésként tiszteletbeli Arany Pálmát kapott. Könnyeivel küzdve – pazar alakítás volt – elmondta, hogy a filmet saját, harmincöt évvel ezelőtt írt regényéből készítette, családtagjai közreműködésével: szerepel benne az édesanyja és a lánya is. A történet gyerekkori élményéből táplálkozik, amikor édesanyjával először utazott repülőn – életre szóló élményként emlékezik rá.
„Cannes még az Oscarnál is nagyobb dicsőség!” – hangsúlyozta John Travolta.
