Hangsúlyozom: kellene, és a feltételes mód nem véletlen, mert úgy tűnik, legyen bármilyen, a társadalom szempontjából fontos témakör, a Fidesz és az ő politikai kánonjukban szereplő megmondóemberek nem tanulnak a hibákból. Vagy valóban nem hallották még szakemberek ezernyi helyen elmondott lesújtó tapasztalatát, azt, hogy olykor már többször szült anyák is tőlük hallják először, hogy összefüggés van a szexuális aktus és a terhesség között?
A szexuális nevelés, az iskolai felvilágosítás szerepe régóta megosztja a magyar társadalmat. A vita azután lángolt fel újra, hogy Lannert Judit, a Tisza-kormány oktatási minisztere már a kinevezése előtt tartott szakbizottsági meghallgatáson úgy fogalmazott: a szexuális nevelés nem kizárólag a szülők feladata. A másik oldalon a félmondatra azonnal lecsaptak. Radics Béla fideszes képviselő az elsők között emelt szót az ötlet ellen, ő a feladatot csakis a szülőkre testálná. Később felsorakoztak mellé celebek, influenszerek, és még sokan mások, akik úgy érezték: érdemes felülniük a - egyáltalán létező? - hullámra.
Előkerültek az elmúlt 16 évben unásig ismételt szólamok: genderpropaganda, LMBTQ, túljátszott értetlenkedés, műfelháborodás. A gyerek szexuális nevelése csak a szülő dolga, más nem szólhat bele - így szól a sarkos fideszes ítélet.
Egy ideális társadalomban ez talán igaz is lehetne. A szülői mindentudás azonban - sajnos, vagy sem, de - csak mítosz. A Fidesz-retorika szószólói és a magukat konzervatívnak nevező kritikusok előszeretettel festenek eszményi képet a magyar családról, mely szerint a vasárnapi húsleves mellett a szülők mély, őszinte és anatómiailag pontos beszélgetéseket folytatnak gyermekeikkel a konszenzusról együttlétről, a külső és belső nemi jellegről és azok változásairól, a védekezésről, a hormonokról. Megkapó kép, de alig van köze a valósághoz. A magyar realitás az, hogy a szülők igen jelentős része feszeng, ha a téma szóba kerül, mert velük sem beszéltek ilyesmiről az ő szüleik, nincs megfelelő szókincsük, elavultak az információik - már ha egyáltalán vannak. Talán elég, ha bevezetőben említett, kissé sem légből kapott példán eltöprengünk. Magyarországon élnek a XXI. században olyan felnőttek, akiknek csak homályos fogalmaik vannak arról, hogyan működik a testük, mi az, hogy fogantatás. Az ő gyerekeiknek ki beszél majd érésről, érzelmekről, vonzalomról, vágyról, védekezésről? A séma ilyen közegben inkább az, hogy elintézik a dolgot annyival: „majd magától megtanulja”. Ha nincs szülői minta, de közben az intézményesített felvilágosítást meg tűzzel-vassal irtanák, a kontrollt átadják a TikTok, a Facebook - „meg ezek az izék amik oda tartoznak” - algoritmusainak és a simán elérhető felnőttfilmes oldalak adminjainak kezébe. Ha sem az otthon, sem az iskola nem nyújt objektív iránytűt, a gyerekek egy torz, irreális és gyakran veszélyes digitális világban kapnak arról életszerűtlen példákat, hogy mi az a szexualitás.
Ki és miért retteg attól a gondolattól annyira, hogy egy védőnő, egy nőgyógyász beszéljen fiataloknak közérthető nyelven arról, hogy a szexualitás az életünk része? Ki feltételezheti komolyan azt, hogy az új kormány hozzá nem értő, vagy rossz szándékú amatőrök tömegét küldené az iskolákba, hogy valótlanságokat terjesszen? A most farkast kiáltók szerint ha a szülők dolga a felvilágosítás, és ez eddig remekül működött, akkor
miért mutatnak a kutatások olyan magyar aprófalvakat, ahol egy születésre három abortusz jut? Ha nincs a felvilágosítás terén tennivaló, akkor miért esik át ma is száz tizenéves lány közül egy terhességmegszakításon?
A keresztény, konzervatív, nemzeti, meg ki tudja, milyen magasztos jelvényeket magukra aggató honfitársaink szerint az oktatásban nincs létjogosultsága a felvilágosításnak. Ironikus: mintha nem bíznának abban az intézményrendszerben, amelyet ők maguk alakítottak. Szemforgatva már-már államilag irányított pornográfia-szakkört, ellenőrizetlen civil szervezetek által a gyerekekre kényszerített átnevelőtábort kiáltanak. Hogy pár hangzatos sajtónyilatkozatért cserébe elvennék a talán egyetlen objektív lehetőséget sok ezer hátrányos helyzetű gyerektől - nekik megér ennyit 15 perc hírnév. A vita egy hamis „vagy-vagy” dilemmára épül, miközben a fejlett oktatási kultúrával rendelkező országok példája mutatja, hogy a szexuális nevelés valójában „is-is” kérdés. Nem szülői jogok csorbítása, hanem együttgondolkodás. A struccpolitika ritkán nyújt hatékony védelmet.
