Még mindig meghatott izgalom, és végre magyar vagyok, ez nem ment se a szociban, se a Fidesz alatt, se a csöbörben, se a vödörben, így hetven felé hazafelé sírok és picsogok, bízva egy vidám ország vidám jövőjében, mely a józan ész, a normalitás, a részvét és a jómód otthonos kis világa lesz. És ez most népakarat, tömegérzelem, nem elitdiskurzus, mint az Ellenzéki Kerekasztalnál.
Alább pár szó az utat durwára nehezítő Szküllákról és Kharübdiszekről. Mert nem a népek tavaszának élén járunk, hanem éppen a kavargó szahar-tengerben kell a béke szigetévé válnunk, a külvilág épp’ becsavarodik, a belvilágban meg nyálas kígyók tekeregnek, például a leköszönő miniszterelnök, aki búcsúzóul hitet tett a nyilas eszmerendszer mellett, pályája gyönyörű ívének végállomásán leért a gödör aljára, és van annyi kreténünk, hogy a bukott dagadt szervezzen egy újnyilas formációt, Fáradt Aggastyánok Szövetsége néven... Miközben az instabilitás lett a norma (Káncz Csaba), és számos mai nagyhatalom gazdasági modelljébe bele van kódolva a fegyverkezési spirál, márpedig ha az első felvonásban a falon függ egy puska, akkor az utolsó felvonásban annak el kell sülnie, ez Csehov bon mot-ja ugye. Vígan folytatódik a jobbratolódás és a nácizmus exhumálása, Alice Weidel, Nigel Farage, Le Pen és Bardella, George Simion korunk hősei, volt egy Orbán Viktor nevű izzadós is, de kerekded figurája csak arra volt jó, hogy összerántsa a magyarságot egy színes, boldog népfrontba, ő a nagy nemzetegyesítő, de a társadalom többsége elvetette őt. Nem az egésze: se a mélymagyar komprádor elit, se a középosztály szektás elemei, se a hazugságokkal etetett idős, hívő, alacsony iskolázottságú falusiak százezrei, se a közmédia által agymosott underclass nem hiszi el, hogy a többség jól választott április 12-én, mert a demokráciát és a szabadságot választotta.
Nagyobb baj, hogy sikerült az éves hiánycél 91 százalékát összehozni április végére, plusz 64 ezer milliárd forintos államadósságot is hátrahagyni. És szűk az ösvény, ami egy démoni paradoxon csapdájába vezet. Úgy vélik a nálunk okosabb megfigyelők, így a Socialist Alternative (ISA) elemzői, hogy az egyszeri választó azonnali jólétet és béremeléseket vár el az új kabinettől, márpedig a piac az államháztartási hiány csökkentése érdekében megszorításokat követel majd. A csapda szexepilje, hogy a győzelemhez vezető totális elégedetlenséget jórészt a szahar élet(színvonal) mozgatta, és a nemzetközi tőke most a szociális kiadások megvágását követeli majd, ami próbára teszi az új kabinet támogatottságát. A feladat megoldása, egyensúlyt teremteni piac és a választók elvárásai között, szinte lehetetlen, mondják az okosok.
Akik nem élték át azt a boldogságot, ami nekünk megadatott. A magyar társadalom épp’ most tett tanúbizonyságot arról, hogy nem hülye. Hogy annyi infantilizáló évtized után is képes felnőtt és szabad ember módjára dönteni és jól, azaz a demokráciát és a szabadságot választani, ezért mi hiszünk abban, hogy meg fogjuk érteni: itt nem lesz hétfőről keddre Kánaán. A magyar többség sokkal jobb fej, mint a nálunk okosabb megfigyelők gondolják, és a mai magyar társadalomnak lesz türelme kivárni, amíg érezhetően jobbra nem fordulnak a dolgok. Csak transzparensen, folyamatosan, őszintén, etikusan és durwa profi kommunikációs stratégiával mindig mindent el kell mondani neki egy őszinte narratíva bázisán, és nem szabad hazudni. E narratívát meghatóan foglalta össze Raphaël Glucksmann, francia európai parlamenti képviselő egy versszerű kiáltványában:
„Ha néha úgy érzed, hogy a szélsőjobboldal 2027-es győzelme elkerülhetetlen, gondolj Magyarországra. Ha néha beletörődsz a putyinizmus és a trumpizmus diadalába, gondolj Magyarországra. Ha tehetetlennek érzed magad abban, hogy megfékezd a nemzetünkre zúduló autokrata és demagóg hullámot, gondolj Magyarországra. Ha úgy érzed, hogy Európa hanyatlásra van ítélve, és már senkit sem inspirál, gondolj Magyarországra. Ha Bardella és Le Pen azt mondják neked, hogy már nyertek, és nincs értelme küzdeni, gondolj Magyarországra.”
