Osztályunkból két fiút érettségire sem engedtek, négyet pedig a matúrán „húztak el”. Utólag úgy gondolom, e szigorúságot a politika indokolta. Ötvennégyre ugyanis kiderült, hogy nem leszünk a „vas és acél országa”. Munkásokra, kétkezi melósokra van szükség, nem technikusokra, műszaki középkáderekre.
A bankettről persze nem hiányzott senki. Erdei laknak hívták a vendéglőt, valahol a Hármashatár-hegy alján, ahol nekiveselkedünk a búfelejtésnek. Némi húsétel után a borozás feledtette velünk a zord időket. A falon agancs, szarv, agyar emlékeztetett azokra, akik szintén érettnek bizonyultak, ha másra nem, hát golyóra.
Három tanárunk is eljött. Egyiküket Laci az osztálytársunknak hitte. A közös emlékek felidézésétől egyre jobb kedvünk kerekedett, ám a hangulat egyszer csak megzakkant. Béla hirtelen felállt, majd visszahuppant, és elbődült, mint ama versbéli bozontos bús tinó:
– Én nem merek hazamenni – üvöltötte. – Ha apám megtudja, hogy nem szereztem meg az oklevelet, agyoncsap. Megteszi. Józanul is, pláne ha...
– Neki mi a végzettsége? – kérdeztük.
– Hat elemi. De volt neki Don-kanyar, hadifogság, miegymás. Most fogatos a téeszben. De belőlem, aszonta, úriembert farag.
– Baltával is lehet faragni – jópofáskodott Sanya. Nem nevettünk.
– Nem értitek ti ezt – pislogott Béla, és felhajtott egy fél üveg rizlinget. Most már mindannyian az ő kócos szőke fejét bámultuk. Elképzeltem, hogy lesújt rá a fejsze.
– Ő fogatos. De te traktoros leszel, kombájnos – próbáltam vigasztalni. – Jobban megbecsülnek majd, mint az öregedet.
– Az ő nagyapja, az én dédapám – merengett a múlton barátunk – kétszáz holdas gazda volt. Kétszáz hold, zsíros föld. És nemesember. Megvan a címerünk is.
– Akkor te is nemes vagy – bökte oldalba padtársát András, ahogy az órákon is szokta.
Bélát ez sem nyugtatta meg. Láttuk a szemén, hogy a józanság és a részegség mezsgyéjén imbolyog.
– Voltunk egyszer kirándulni – mondta. – Valahol errefelé. Apáti vagy milyen szikla. Emlékeztek? Bazi magas. Kereszt van rajta. Onnan vetette le magát egy srác. Mert megbukott. Azért a kereszt. Oda akarok menni.
– Messze van az – lapogatta meg a hátát Géza. – Mire odatalálsz, kijózanodsz.
– Hát a Duna? Az is messze van?
– A vízi hullák gusztustalanok – dörmögte valaki az asztal végén, a sertéspörköltje romjain.
Tanáraink már hazamentek. Magunkra maradtunk, érettek és éretlenek. Bélán kívül e pillanatban még öten gondoltak az apjukra.
– Több suskát vágsz zsebre, mint mi azzal a pecsétes papírral – magyarázta Colos, az éltanuló, aki már a műegyetemi felvételről ábrándozott, és tudta, hogy kezdő mérnökként kevesebbet keres majd, mint mi, többiek. – Lenyomod a két-három évet a seregben, aztán levelezőn vagy estin megszerzed azt, amit apád kiakaszthat a családi címer mellé. Meglesz odahaza a béke.
Mintha láthatatlan karmester intene, egyszerre zendített rá Árpi és Jocó a dalra, amelyet minden áldott reggel kötelezően énekeltünk az iskolában:
A béketábor legyőzhetetlen, / A béke útja biztos út. / Ha összetartunk rendületlen, / legyőzzük végleg a háborút... borút, borút.
Valami különös köd ülte meg a vendéglőt, ráborult az elmúlt négy esztendőre, a logaritmusokra, a vas-szén ötvözet állapotábrájára, a termodinamika főtételeire, az anyagismeret titkaira, és meglehet, soha többé föl sem száll. Nagy nehezen feltápászkodtunk, hogy véget vessünk az éjszakának.
– Ha pótérettségire megyek, és sikerül – dünnyögte az egyik „bukott angyal” –, akkor is itt fogok bankettezni. De ha nem, akkor is.
Hátunk mögött hagytuk az Erdei lakot – foglalják el helyünket a nálunk nagyobb szellemek meg a rafináltabb betyárok –, és nekivágtunk a lejtőnek. A busz már nem járt. Egyesek előre törtek, mások hátrébb tébolyogtak. Társaságunk elemeire bomlott. Volt, aki elakadt, és az út menti bokorban szenderült álomba.
Én valahogy eljutottam a Szépvölgyi út elejére. Ötven lépésnyire lehet a Duna. Megéreztem kijózanító leheletét. Toporogtam a HÉV-állomáson. Várhatok hajnalig. Jó lenne valakivel beszélgetni. A padról horkolást hallottam. Közelebb mentem, és a mi Bélánkat pillantottam meg.
Hál’ isten, nem érte el a folyót.
