Szolga Bálint: Fellélegzés

Aztán azt tettem, amit tennem kellett, hisz rendelt
ideje van mindennek, így ennek is az volt. Néztem
a naplementét a Bakony ölelésében, Isten hiányában
pedig hozzád kezdtem el beszélni. Visszavenném a
szemfedőm, álmodnék újra körbetáncolt barackfákról,
fegyvert ragadnék a kerítésnél, megkísérteném a sorsot,
16 évem hatalom, ha kell, áron alul odaadom.

Mégis, úgy keltem fel, hogy a te térfeled jéghideg volt,
búcsúlevél sem várt a hűtőn. Mindig azt hajtogattad:
ha valamiért, ezért érdemes küzdeni! – a hajad babráltad,
mint általában. Katonás rendben telt minden egyes pillanat,
beosztva az ízlésed szerint, a kedvedre szabott cipőben
tapostad a fejem újra és újra, én pedig könyörögtem, hogy
ha mást nem is, levegőt hadd kérjek.

Most pedig szabad minden lélegzet, nem állnak körbe
határok, amikor Palermóban azt kérdezik tőlem, hogy:
„Ah, Hungary, Viktor Orban?” – magyar vagyok, erőt
merítek ebből, miközben a képernyőn téged kereslek. Már
az orvos is azt mondta, szépen gyógyul a heg a nyakamon,
mégis minden egyes percben azon tanakodom, tisztább-e
a levegő, vagy csak újra álmodom?