A minap egy pesti bérház gangján láttam egy festőt, amint egy régi, kopott hokedlin ülve próbálta befogni a délutáni fényt. Nem reprezentatív kiállításra készült, nem várt kurátori vizitre. Csak festett, mert a belső kényszer erősebb volt a külső érdektelenségnél. Amikor megkérdeztem, miből él, csak annyit mondott: „Délelőtt grafikákat gyártok egy ingatlanos cégnek, délután meg megpróbálok ember maradni.” Ebben az egyetlen mondatban benne van a mai magyar értelmiség és művészvilág teljes egzisztenciális drámája: a túlélés és az integritás közötti állandó egyensúlyozás. Elgondolkodtam a szavain. Vajon művészként mennyire lehet vagy nem lehet megélni a múlt és a jelen politikai nyomása alatt? Mennyire számít egy kreatív elmének az, hogy ki egyengeti vagy rabolja ki éppen kis hazánkat? Tegyük fel a provokatív kérdést: valóban kötelező a függetlenség? Vajon a művész dolga a morális világítótorony szerepe, vagy „csak" egy mesterember, akinek joga van a jóléthez, a karrierhez és a biztonsághoz?
A magyar közéletben az elmúlt években éles törésvonalak mentén rajzolódott ki, hogy a társadalom mit gondol a „szerepvállalásról”. Egyes vélemények szerint a művésznek kutya kötelessége megszólalni, ha ég a ház. És egyre több művész meg is tette ezt. Ennek élharcosa Molnár Áron aki nem csak, hogy kiállt a véleményével a nyilvánosság elé, hanem konkrét mozgalmat indított el. Politikai teljesítménye nem abban állt, hogy pártot alapított (hiszen ezt tudatosan elutasította), hanem abban, hogy a művészetet mobilizációs eszközként használta. Olyan ügyeket emelt be a közbeszédbe – a pedagógusok helyzetétől (lásd a „Tanítani akarunk!” himnuszt) a környezetvédelemig –, amelyek korábban megrekedtek a szakmai viták szintjén. Ő tette a politizálást trendivé és elérhetővé egy olyan generáció számára, amely korábban csak legyintett a híradóra. Ugyancsak lavinát indított el az SZFE ügy is: színészek, rendezők dobták sutba a kényelmet, és mentek ki az utcára. Ám ez a szerep kétélű fegyver. Amikor a művészet feloldódik a direkt aktivizmusban, az alkotó könnyen egy politikai oldal „arca” lesz, és pont azt a fajta egyetemes hitelességet veszítheti el, amit a függetlenség ígérne.
A másik oldalon ott a technokrata pajzs: „Én csak zenélek, én csak játszom.” De lássuk be: amikor egy zenész egy állami gigakoncerten vagy egy pártközeli alapítvány díszvendégeként lép fel, az nem a politika hiánya, hanem a legdirektebb állásfoglalás – csak éppen a kifizetőhely irányába. A mai magyar kultúrtörténet legfájdalmasabb fejezetei a látványos pálfordulásokról szólnak. Főként a választási hajrában láthattunk egészen elképesztő „alkotásokat”, darabokat, filmeket, zenéket és meglepő fordulatokat. Látunk alkotókat, akik tíz-húsz éve még a liberális értelmiség fáklyavivői voltak, ma pedig a Nemzeti Együttműködés Rendszerének ideológiai bástyái, vagy épp a Magyar Művészeti Akadémia bársonyszékeiből osztják az észt vagy a jogosulatlan támogatásokat. De vajon mi történik a köpönyegforgatók és a haszonművészek lelkében? Van-e lelkiismeretük? Pszichológiailag ez a „racionalizáció” magyarázat: az ember elhiteti magával, hogy nem ő változott, hanem a világ. Vagy ami még veszélyesebb: hogy „belülről próbálja jobbá tenni a rendszert”. De a történelem tanúsága szerint a rendszert még senki nem javította meg belülről; a rendszer az, ami apránként mindenkit magához tesz hasonlóvá. Azt gondolom, hogy ugyanakkor művészként nehéz lehet nemet mondani a pénzre és az elismerésre, még akkor is ha talmi a csillogás és nem a valós alkotásért fizet a megrendelő, hanem a politikai üzenetért. Nézzük meg a liberálisból lett konzervatív megmondóemberek, művésznek nevezett imposztorokat, vagy korábban ellenzéki attitűddel alkotó valós művészekből lett, később kormányzati pozíciót betöltő kulturális vezetők példáját.
Az előrehaladás ára itt nemcsak a stílusváltás, hanem az emlékezet radírozása is. Ez a „megvilágosodás” ritkán szól a világnézet valódi megváltozásáról; sokkal gyakrabban a forrásokhoz való közelség vágyáról.
