Noha a kissé melodramatikus hangzású regénycím valóságos földrajzi helyet jelöl, számunkra természetesen a metaforikus üzenete válik elsődlegessé. A mű cselekményének középpontjában ugyanis – bocsássuk előre – két súlyos gyerek-, illetve kamaszkori trauma története, feldolgozásának igencsak emberpróbáló folyamata áll. Eltérően tehát a cím sugallatától: nincs benne semmi melankolikusság.
A mű tizenkét éves hősét (aki egyben az elbeszélő is) ébredező homoerotikus vonzalmai miatt hasonló korú társai brutálisan megalázzák, s az általa kiváltott sokk mentális hatásai maradandóknak bizonyulnak. Később ez az elemi megrázkódtatás is felidéződik benne, amikor a gimnáziumban az egyik szerzetestanár eleinte óvatosan, ám aztán egyre intenzívebben molesztálni próbálja. De mint utólag kiderül: épp az első trauma eleven emléke nyújt hatékony lelki segítséget a második elhárításában: önkéntelenül beindítja ugyanis az én védekező mechanizmusát. A viszonylagos belső nyugalom megszerzéséhez így mégiscsak a Búbánatvölgyön át lehetett eljutni.
Innen közelítve a kisregény küzdelmes gyógyulás-történetként, a mentális egyensúly helyreállításának nehéz – távolról sem egyenes vonalú – folyamataként olvasható. Ennyiben pedig a fiatal főhős sorsa a megcsillantott remény morbid ellentmondásosságát sugallja: a második abúzus elhárításához az első bántalmazás rettenetes tapasztalatára volt szükség.
A cselekmény színtere mindvégig az iskola világa (még a fejezetcímek is az első fogalmazás dolgozatok tagolását követi: Bevezetés/Tárgyalás/Befejezés), ebből eredően pedig a művet poétikai szempontból sajátos nevelődési regénynek is tekinthetjük. Méghozzá a klasszikus változat (az ős minta Goethe: Wilhelm Meister tanulóévei) fordítottjának.
A tanulóvá lett ifjú ugyanis itt szinte egyáltalán nem fejlődik, azaz esetében nincs semmiféle – az oktatáshoz/neveléshez köthető – értékgyarapodás. Ez a közeg rideg és ellenséges, tele van nyilvánvaló veszélyekkel és alattomos csapdákkal. Uralkodó stílusát, attitűdjét a közönségesség jellemzi. Még az egyházi gimnáziumban is a rituálék és ceremóniák hagyományos, emelkedett szakralitását állandóan a vaskos profanitás írja felül. Az iskolai-kollégiumi élet savát-borsát pedig itt szinte kizárólag negatívumok (folyamatos lógás, az ivás, szipuzás, dohányzás mértéktelen kultiválása, a teljesen érzelemmentes szex, az erőszakos viselkedés) alkotják. Ebben a miliőben szinte vesszőfutás a szelídebb lelkű diák osztályrésze.
A szerző – mások mellett Csider István Zoltánnal együtt – a hazai slam poetry műfajának legismertebb képviselői közé tartozik, innen lépett át a hagyományos költészet övezetébe is. Nem véletlen tehát, hogy olykor szinte lírai sűrűségű stílus jellemzi e mű nyitósorait, melyben a főszereplő a kegyetlen első abúzust követő sokkos lelkiállapotról számol be. A csapdaszerű szerkezetből eredően az olvasó még sokáig (csaknem a mű végéig) nem tudja e végletes zaklatottság okát, az azonban kellő nyomatékkal tudatosul benne: valami szörnyűség történt. Ezzel szembeszökő ellentétben a további részek hangnemét szikár, lakonikus elbeszélésmód uralja. A befejezés pedig, mely a molesztáló szerzetestanár elleni vizsgálatról tudósít, a hivatalos dokumentumok hagyományos nyelvi paneljeiből építkezik.
Pion István első regényében kegyetlen, súlyosan értékhiányos világ tárul föl, melyben a gyengét, a kiszolgáltatottat, a valamilyen kisebbséghez tartozót elnyomják, kirekesztik, szenvedésre kárhoztatják. S elég sovány vigasz, hogy a megpróbáltatásokra olykor – miként a mű főhőse esetében – valamilyen kései elégtétel érkezik. Igazi katarzis pedig – nincs.
Infó: Pion István: A Búbánat-völgyön át. Jelenkor, 2026.
