Alattunk hömpölygött a sztráda, száguldoztak a kocsik Balatonra és vissza. Szemben, az autósávokon túl volt egy kopár hegy, vagy szikla. Olyan magasan volt a teteje, mint ahol én ücsörögtem a kert végében, a dombon.
Mindig elképzeltem, hogy madár vagyok és egy szempillantás alatt átrepülök oda, megpihenek az egyik sziklán, és onnan is körbe nézek. Mivel nem tudtam madárrá változni, ezért apámnál próbálkoztam, kérleltem sokszor, hogy kiránduljunk át a hegyre. Csakhogy a hatalmas kertben mindig munka volt. A nagyapa folyamatos munkában tartotta mind a hat fiát, így hiába vetettem fel a kirándulós ötletet, a felnőttek mindig elhajtottak, azt mondták, van jobb dolguk, menjek inkább játszani. A nagybátyáimnál is próbálkoztam, természetesen sikertelenül. Úgyhogy madártávlatból csodáltam azt a fránya, kopár hegyet, és az első dolgom volt, ha kimentünk a Nagymamához, hogy felfutottam a kert végébe, és üdvözöltem. Aztán felnőttem, a nagyszüleim meghaltak, a házat, a hatalmas kertet eladták, most autókereskedés van a helyén. Már régen eltűntek az orgonabokrok, a tyúkól, a hatalmas gesztenyefák, a bokorban lévő bunker, a focipálya, a gyönyörű tulipánok, nárciszok és megannyi virág, amiket a Nagymamám nagyon szeretett. Már nincsenek ott szőlőtőkék, kacagó barackfák, roppanós egres és mézédes málna, ropogós cseresznye és hamvas szilva. Van helyette beton, az épület tetején a teraszon parkoló autók.
Sokáig nem jutott eszembe a kopár hegy, már nem jártam arra és nem üdvözöltem hetente, már nem integettem neki.
