Csipes Tamara: Rám szóltak, de túlléptem a félelmemen

Nem félt, amikor elkezdett nyíltan posztolni kritikus hangú közéleti témájú bejegyzéseket a közösségi médiában?

Öt évvel ezelőtt volt az első kormány kritikus megszólalásom, előtte némileg burkoltabban fogalmaztam. Aztán az elmúlt egy év lett nagyon felfokozott, és hát de… Sokszor rohadtul féltem. Én jelenleg csak a sportból élek és ebbe fektettem 25 évet az életemből, ezért volt bennem ez a szorongás, ha úgy érzik sok vagyok, akkor le tudnak nullázni minden téren. Viszont ez nem jelentette azt, hogy ha nem tetszik valami, akkor automatikusan csendben is maradok. A jelenlegi szabályozás mellett a gyakorlatban csak akkor vehetik el bárkitől az életjáradékot, ha jogerős büntetőítélet születik ellene, viszont a törvényben úgy van megfogalmazva, hogy “ha valaki érdemtelenné válik”. Szóval szinte lehetetlen, de tizenhat évig olyan rendszerben éltünk, ahol bármi megtörténhetett, kitaláltak valamit, és végig is vitték. Ennek ellenére nem tetszett, ami történik, és az gondoltam, legyen már bennem ennyi talpraesettség, majd akkor indulok nulláról.

Mi segített mégis abban, hogy túllépjen a félelmén?

Egyrészt abból indultam ki, hogy amim most van, az nekem elég, a lányomnak is megvan a biztonságot adó közege, ha másnaptól azt mondják, nekem többet nem jár semmi, hát legyen. Persze megkaptam, hogy ne legyek ennyire nyílt és maradjak csendben, hiszen egyedül nevelem a gyerekem, és ha én ebben tönkremegyek, az mindkettőnkre hatással lesz. Rövid távon, innen nézve ez jogos is, de akárhogy osztottam-szoroztam, akkor is az jött ki a végén, nem számít a jelenlegi kényelmünk, ha kimegyek az utcára és a körülöttem lévő emberek nincsenek jól - attól az én közérzetem is rossz. Szeretek kilépni a saját buborékomból: a közegem sem csak az élsport, láttam, sokan mennyire szenvednek. És hát nem Orbán Viktortól, nem a Fidesztől kapom az életjáradékot, ami egyébként a Gyurcsány-kormány alatt is hatályban volt, hanem a magyar emberektől, az ő adójukból. Nem tudom elfogadni azt az érvelést, hogy “kösz, én jól élek, más meg nem számít.” Az járt a fejemben, vajon mások az élsportból csak elit körökben mozognak? Nem látják, mi történik másokkal? Vagy csak nem érdekli őket?

Voltak a sportközegből azért támogató hangok is? Például olyan sportoló, aki nem értett egyet a kormány politikájával, de nem mert nyilvánosan felszólalni?

Eleinte nem jött visszajelzés, nem voltam benne biztos, hogy jó, amit csinálok, hogy megéri a kockázat. Hányszor kérdeztem olyanoktól, akikről tudtam, már egy ideje követnek, hogy megéri ezt csinálnom, megéri az energiabefektetés? Vagy csináljak inkább valami mást? Tényleg több emberhez eljut így az üzenet? Nem tudtam megítélni. Aztán jött néhány pozitív visszacsatolás, és úgy éreztem, ha öt új emberhez eljutok, már az is jó. Hatalmas dolog, hogy ez végül végigsöpört az egész sportközösségen, nagyon meglepett. Mindenhonnan visszahallottam, hogy beszélnek erről, a kajak-kenu mellett akár vízilabdás, úszó vagy kézilabdás körökben is. Olyan emberek foglalkoztak vele, akiknek a nyolcvan százalékát nem is ismerem. A sport szinte minden szegmenséből, parasportból, utánpótlás-edzőktöl, sportvezetőktől, szülőktől  is jött egy-egy biztató szó. És igen, olyan üzenetet is kaptam más élsportolótól, hogy ugyanazt gondolja, amit én, de sosem merne kiállni, büszke rám és csináljam tovább. Volt, aki azt írta, az utolsó héten, a posztjaim hatására döntötte el, nem a kormánypártra fog szavazni. A hat olimpiai érmem kapcsán nem beszéltek rólam ennyit, mint a közéleti szerepvállalásom miatt.

Mit szólt mindehhez a hazai sportirányítás?

A Magyar Kajak-Kenu Szövetségből kétszer is rám szóltak pár évvel ezelőtt még az elején, hogy ne csináljam, töröljem, amit kiraktam. Mondtam, hogy nem fogom. Nem akartam elbagatellizálni, de úgy éreztem, emiatt nem fogok megijedni. Akkor a karrierem csúcsán voltam, és még volt bennem potenciál, hogy újabb aranyat hozzak olimpiáról. Kellettem a sportágnak - tudtam, hogyha esetleg kiszúrnának velem, magukkal is kiszúrnak. Tudod, itthon sokkal fontosabb az eredmény, mint az emberség. Az eredmények után még több pénzt lehet megmozgatni. Ez óriási előny volt nekem. Kaptam egyébként belülről is támogatást, volt, aki úgy hívott fel telefonon, hogy szia, te kis szabadságharcos, de olyan is, aki azt mondta, bár egyetért az ideológiámmal, azzal nem, hogy szembemegyek azzal a kormánnyal, amelyikből jól élek. Sőt, volt sportvezető, aki negatív példaként említett egy sportolótársamnak ugyanezért. Összességében véve nem tudtak mit kezdeni a jelenséggel, inkább elkezdték ignorálni, amit a kajakon kívül csináltam, mintha nem is létezne, mindig csak annyi volt a kérdés, hogy megy az edzés. Talán összeakadt néhány fogaskerék. Én pedig csak szórakoztatónak gondoltam.

Influenszerként tekint magára?

Nem. Közel tizenhétezer követőm van, és amikor Rákay Philip feleségének Magyar Érdemrend Lovagkeresztjéről posztoltam, több mint kilencszázezer megtekintésem volt. Van egy-egy ilyen erősebb hónap, de nem ez az alap. Nincs akkora táborom, és nem is úgy fogalmazom meg a véleményemet, hogy tukmáljam a követőimre, amit gondolok, nem akarok másokat terelni, irányítani. Inkább azt szeretném, aki elolvassa, amit kirakok, maga is kezdjen el gondolkozni. Tök büszke vagyok rá, hogy ezt elértem a sportközegben, pedig nem posztoltam agyon magam, ebből a szempontból inkább a minőségi írás felé nyitottam. Emellett inkább sok sztorit, videót tettem ki, ami ugye huszonnégy óra után eltűnik. Szintén örülök neki, hogy sokan kívülről találnak meg, tehát nem az algoritmus dobja fel nekik, amit kiteszek, hanem hallanak arról, amit képviselek, és rákeresnek a profilomra vagy egy-egy posztomra. Ez jó, hiszen így nem én érem el őket, hanem ők keresnek, mert az online téren kívül beszélnek arról, amit csinálok.

Miért tartja ezt pozitívnak?

Szerintem hatásosabb, ha szájhagyomány útján terjed egy-egy ideológia vagy meglátás, mert az gondolkodásra sarkall. Kellenek a közéleti influenszerek, de eljött a változás, és úgy gondolom, most már az lesz a felelősségük, hogy segítsenek az embereknek saját véleményt kialakítani, megtanítsák őket kritikusan gondolkodni. Az influenszerkedés ma arról szól, hogy a véleményvezérek gondolnak valamit, és a követők, akiknek saját gondolatuk nincs, rácsatlakoznak. Én inkább azt vallom, mindenki alakítson ki saját véleményt, és ha ez találkozik egy influenszerével, akkor az jó, azt kövesse. Én is követek másokat a közösségi médiában, de az adott témáról általában van már előtte is véleményem, csak elgondolkozok az övén is. Ha valaki csak egy-egy ilyen véleményvezértől fogyaszt híreket, torz lesz a világképe. Nem lehet úgy élni, hogy á, ez tök jó, úgyhogy most már én is ezt gondolom.

Az ön világképe milyen?

Mindenhonnan hozok értékeket. Ezt a jobbos vagy balos dolgot el kellene felejteni. Mennyivel jobb lenne, ha nem lennének szélsőségek és tudnánk kompromisszumokat kötni egymással! Én halmazokban, egységben gondolkozom, nem ágazatokban. Túlságosan különválasztjuk az élet különböző területeit. Van kultúra, sport, oktatás, egészség, miközben ezeket struktúrákon átívelően kellene kezelni. Sokfélék vagyunk, és lehet, hogy valaki egy bizonyos dolgot nem tud elsajátítani az oktatási rendszerben, de mondjuk a sportból megtanulja. Engem a közös halmaz érdekel, és az élet visszaigazol. Arra törekszem, hogy a lányom is így kapjon egy erős bázist, mindent összegyúrva. Ehhez viszont nem elég a szülő - én hiába csinálom így otthon, amikor beadom az intézménybe hat-hét órára, ott is stabil alapot kell adni, a felelősség tehát nem csak az enyém, lényegében közösen neveljük a jövő generációját az állammal, az edzőkkel, a tanárokkal. Idealista vagyok, de realista is, tudom, hogy ideális világ sosem lesz, de ha erre törekszünk,  legalább közelíthetünk hozzá.

A sportra vetítve mit gondol?

A sport amolyan mostoha gyerek, mindenhova beilleszthető, de igazán sehova sem illik. Az új kormány a Belügyminisztérium alá sorolta. Hát, ha valamivel, ezzel nem értek egyet. Már a Honvédelmi Minisztériumban sincs jó helyen, de ez a döntés még annál is kellemetlenebb. A sport területét több irányból is fel lehetne építeni. Ha egészségügyi, oktatási vagy társadalmi oldalról közelítjük meg, akkor sem jelenti azt, hogy nincs élsport, viszont lehetne egy olyan alapja a társadalmunknak, amelyből mindenki egyformán profitál. A magam részéről amúgy is falra mászok attól, hogy a teljesítményre van minden kihegyezve Magyarországon. A sportnak alapvető, közös társadalmi értéket kellene képviselnie, de azt úgy nem lehet, hogy túlmisztifikáljuk. Nekem a sport gyerekként azt jelentette, hogy nem otthon ültem egész hétvégén, hanem kint voltam a szabadban, kirándultam, mozogtam. Úgyhogy kíváncsian várom mit szeretnének ebből kihozni, de csalódott lennék, ha a sport lenne az egyetlen terület, ahol nem értik meg, mit jelent a rendszerváltás.

És a politikából érkező sportszövetségi vezetőkkel mi a helyzet? Van olyan sportszövetség, ahol van kivetnivaló a jelenlegi elnök tevékenysége kapcsán, de olyan példákról is tudok, ahol elégedettek, mert az adott politikus érzi, meddig terjed a tudása, kompetenciája, és szakmai kérdésekbe nem szól bele.

A sportpolitika természetesen abszolút létező dolog, de szerintem könnyebben lesz sportolóból jó sportpolitikus, mint politikusból sportvezető. Érteni kell ehhez, nem csak politikai szinten. Az jó, ha felfogja, mi az, amibe már nem szólhat bele, de ott van a levegőben egy furcsa bizalmatlanság… Nekem összeférhetetlen, még akkor is, ha a szövetségeknek nyilvánvalóan érdekük, minél több pénz folyjon be hozzájuk. De a sok pénz is hozzájárul ahhoz, hogy elveszik az, amiről a sportnak szólnia kellene. Azzal nincs bajom, ha valaki rendszereken átívelően elkezdte valamikor edzőként, majd politikus lett, de aki színtisztán politikus, az mondjon le a szervezet éléről. Akkor is problémás, ha egyébként erkölcsileg patyolattiszta, abszolút ellenzem. 

Vállalna szerepet az új kormány munkájában?

Igen, vállalnék, de nem bármi áron - csak olyan pozícióba mennék, ahol valódi munkát tudok végezni… Kirakatember nem akarok lenni, ha valamilyen elgondolást hülyeségnek tartok,  akkor jelezhessem, legyen bizalom felém, legyen beleszólásom a döntésbe, és én is bízzak abban, hogy valóban jobbá tesszük a társadalmunkat. Arra nem vagyok képes, hogy vakon végrehajtsam, amit valaki kitalál. Az, hogy ez háttérmunka vagy vezetői pozíció, mindegy.

Milyen változásokat látna szívesen?

Olyat, mint mindenhol: rendszerszintűt. Van egy határozott elképzelésem, egy jövőképem, de az nincs meg, hogy milyen irányból célszerű ezt megvalósítani. Kellenek szakemberek, akik átlátják a rendszert piaci szempontból, sportoldalról és az oktatás-nevelés részéről is, és ezeknek kell találkoznia egymással. Ha a gazdasági és pénzügyi részét nézzük, akkor azt a több száz milliárd közpénzt, ami beömlött a sportba, azonnal szabályoznám. Jobban megbecsülném azokat a sportolókat, akik végiggüriztek egy karriert, de nem sikerült az érem, és nullával szálltak ki az egészből. A sport ne traumatikus legyen, hanem egy élethosszig tartó szerelem. De sorolhatnám órákig.

Ha már említette az életjáradékot, ezzel mi a helyzet?

Ez egy összetett és érdekes kérdés, lehet róla vitázni. Nyilván teljesen más innen, vagy onnan nézve. A sport karriert gyerekként kezded, már tíz-tizenhárom évesen annyi energiát fektetsz bele, amennyit mások csak a tanulmányaik után kezdenek. Jellemző a folyamatos bizonytalanság, nem tudjuk előre, megéri-e beletenni hosszú éveket, vagy sem. Ha olimpiát nyersz, megérte, de ha nem sikerül, egyáltalán nem biztos, és ebből az útból van több. Maga az életforma is iszonyú nehéz, és innen nem lehet nyugdíjba menni, húsz-harminc éves sportolói karrier után vagy pályakezdő. Viszont, ha távolabbról nézem, értem, hogy ez kivételezés. Amit fontos tudni, ilyen jellegű járadék csak három területen jár - sport, művészet és politika. A Nemzet Művésze díj esetén viszont csak hatvanöt éves kor után jár, politikában pedig a köztársasági elnökök részesülnek benne, miután letették a hivatalukat. Szóval ebben a formában ez szükségszerűen egy vitatott juttatás. Hiszen akik felérnek egy szakma abszolút csúcsára, például a tudományban, azok is rengeteget tesznek bele, példaértékűek a közösség számára, így lehetne őket támogatni és ösztönzőleg hatni ezekre a karrier utakra is. A probléma nem az életjáradék, hanem hogy azt politikai megítéléshez kötöttük, pedig valójában a társadalom megbecsülését kellene tükröznie. Talán emiatt is van bennem az a késztetés, hogy nekem vissza kell adnom adomány formájában a közösbe, olyan civil szervezeteknek, amelyek viszont ezt nem kapják meg.

Nemcsak pénzadományokkal segíti a kórházakat, gyermekvédelmi szervezeteket a többi között, hanem az idejét is beleteszi, önkénteskedik, kiáll másokért. Amikor kiszámolta, hány százalékát adja vissza annak a pénzösszegnek, amit - ahogy fogalmazott - az emberektől kap, a befektetett idejét, az elvégzett munkát belekalkulálta? Hiszen azzal is megdolgozik a pénzért…

Nem, ez nem jutott eszembe. Nem is osztom meg sokszor, hogy hol önkénteskedek, úgy érzem, visszás lenne. Ha már ilyen privilegizált helyzetben vagyok, az időmet, energiámat, emberségemet szeretném visszaadni. Úgy fogom fel: az élsport szórakoztatóipar, tulajdonképpen egy színház, amely a szurkolók nélkül nem létezne. A mai napig rá tudok csodálkozni, hogy a helyszínen vagy a tévében valakiket érdekel, én mennyire vagyok gyors, és ezt megnézik. Hatalmas dolog, ha embereket tudsz inspirálni, motiválni. Ezzel felelősséggel kell bánni és szeretném, hogy a gyorsaságomon, az élsportolói eredményeimen túl azt is vigyék magukkal, aki vagyok. Szerintem ez nagyobb érték, mint az időeredmény vagy az érem, így ennél többet szeretnék adni.

Sokaknak a pénzügyi visszaélések szúrták a szemét az elmúlt években a sportban.

És ezt rendre a sportolókon vezetik le, nem azokon, akik elkövetik. Csak egy példa és tudnék ezret hozni, én nem vonultam még vissza hivatalosan, elmehettem volna melegövi edzőtáborba a szövetség szervezésében. Azonban csak Dél-Afrika vagy Sevilla közül lehetett választani, előbbit a lányom miatt nem vállaltam, utóbbinak szakmailag nem láttam értelmét. Törökországba szívesen mentem volna, de az meg nem volt a listán, magamnak kellett volna fizetni. Természetesen itt nem az a probléma, hogy én fizetem, de a kérdés felvetődik: ha még az edzőtábort sem tudja kifizetni a szövetség az egyik legeredményesebb sportágban, hova tűnik a pénz? Nagyon sokat kiszipolyoztak a sportból. A TAO-rendszer oda vezetett, hogy a szponzori kultúra maradékát is kiölték, így lett ez egy ördögi kör, nem tudunk piacról megélni. Ezért kell rendszerszintű változás.

Ha nem vonult vissza, láthatjuk még Los Angelesben is, a 2028-as olimpián?

Nem beszélünk eleget arról, milyen nehéz a csúcson abbahagyni valamit. Úgy érzem, jó erőben vagyok, tudnék még onnan éremmel hazajönni, de nekem a pénz nem elég motiváló, hogy ezt az életformát el tudjam viselni, főleg gyerekkel. Persze mondják, hogy én ehhez értek, soha nem lesznek anyagi gondjaim, ha még folytatom, de én csak ezért nem tudok lemenni edzeni. Az élsporthoz olyan belső motiváció kell, amit pénzzel nem lehet kiváltani. És szívesen kipróbálnám, mi lenne, ha ezt az energiát bele tudnám fektetni másba. Jó esetben a civil életben sem úgy választanak a legtöbben szakmát, hogy na, ezt fogom csinálni, mert ebben sok a pénz, a többi lényegtelen… Ilyen szemlélettel nem lehet magasra törni. Akit már csak a pénz hajt, többnyire ki van égve. Meglátjuk még, mi lesz.