Dash jelenleg Budapesten él, a McDaniel College Budapest művészettörténet és szabad bölcsészet (Studio Arts) szakos hallgatója. A fotózást teljesen autodidakta módon kezdte el, majd tudását egy iráni egyetemen és számos nemzetközi kurzuson mélyítette el.
Alkotásai a politikai és társadalmi környezetre adnak választ a saját élményein keresztül. A képeit szemlélve egyszerre láthatjuk az identitás, az erőszak, az emlékezet és a túlélés témáit dokumentálni. Munkái a megélt tapasztalatait, emlékeit és a mai Irán politikai valóságát mutatják be.
A kiállítást Csoszó Gabriella, a McDaniel College óraadó oktatója nyitotta meg. Gabriella elmondta, hogy a kiállítás három, egymásba fonódó vizuális szálból áll.
Az első egy tüntetés túlélőjének sebzett testére fókuszál: a fiatal nő hegei az állami erőszak lenyomatai.
Ezek a képek nem hatásvadászok, sokkal inkább a túlélés néma szívósságával és az ellenállás árával szembesítik a nézőt. A test itt a trauma és a dac színtere.
A második sorozat Irán őslakos közösségeinek portréin keresztül a jelenlétet, az identitást és a folytonosságot hangsúlyozza. Szemben a hivatalos narratívákkal, amelyek gyakran elhallgatják vagy egybemossák ezeket a csoportokat. A portrék célja az egyéni méltóság visszaállítása, minden arcot saját kulturális és történelmi kontextusába helyezve.
A harmadik egység szimbolikus, a hiányt megragadó tájképekből áll. Az egyik képen egy sivatagban hagyott, fáslikkal körbetekert, haldokló tehén képe jelenik meg metaforikus önarcképként. A kirekesztettség, a sebezhetőség és a rákényszerített szenvedés érzését hordozza, miközben a zord környezetben való kitartásra is utal.
A sorozat egyik alkotásán egy tiltakozó graffiti látható a következő felirattal:
„Ha igazi férfi vagy, akkor legyél nő!”
Ez egy provokatív fordítás, amely megkérdőjelezi a bátorságról alkotott patriarchális elképzeléseket, és a nőiséget ellenállásként fogalmazza újra.
Dash fotográfiái egy töredezett, mégis összeálló történetet mesélnek az erőszakról, az önazonosságról és a túlélésről. A képei a traumáktól kiindulva a kitartásra, a szolidaritásra és a reményre helyezik a hangsúlyt.
– Alkotóként egyszerre vagyok megfigyelő és résztvevő. Engem is ugyanazok a körülmények formáltak, amelyeket igyekszem megmutatni a közönségnek. A munkáim nem adnak kész válaszokat, inkább arra inspirálom a nézőt, hogy maradjon meg ebben a kényelmetlen állapotban, váljon tanúvá, és kérdőjelezze meg a rendszereket, amelyek létrehozzák ezt a valóságot – mondta a megnyitón. – Három éve élek Budapesten, és nagyon örülök annak, hogy megélhettem itt a választásokat. Nagy élmény volt látni április 12-én a sok magyar fiatalt, akik boldogok voltak, mert egy új rendszer részesei lehetnek. Szerintem még itt maradok egy ideig. Természetesen Irán sorsa is érdekel, és bízom benne, hogy a magyar példa is pozitívan hat a hazám helyzetére. Remélem, hogy az iráni fiataloknak is sikerül megdönteni az elnyomó rendszert.
Különben a magyarok és az irániak között is vannak hasonlóságok. Mindkét nemzenek fontos a zene és a tánc, de talán az még fontosabb, hogy nagyon szeretnének már békében és boldogságban élni.
Talán az irániak csendesebbek, nem vállalják fel a véleményüket, míg a magyar emberek sokkal nyíltabban kifejezik a nemtetszésüket. A másik érdekes dolog, hogy vannak hasonló ételeink, az egyik ilyen a gulyásleves, csak Iránban dizynek hívjuk. Szeretek itt élni, és örülök, hogy a magyarok is kedves, vendégszerető nemzet, akárcsak az irániak.
Infó:
A kiállítás még egy héten keresztül megtekinthető a Dajerben (VIII. ker. Budapest, Horváth Mihály tér 5.), délutánonként 18 órától.
