Miután tavaly futottam már két félmaratont, és az evezésbe is szépen belerázódtam, úgy döntöttem, hogy szeretném megpróbáltatni magamat a Gerecse 50-en is. Régebb óra bakancslistás már ez nálam, viszont az élmény és a saját magamnak történő bizonyítás mellett van még egy konkrétabb oka is annak, hogy jelentkeztem: csatlakoztam nemrégiben a „Nem víznek való vidék” filmes csapatához, akik vízvisszatartás és környezetvédelmi témákban forgatnak kisfilmeket a YouTube-ra. Tervben van, hogy nyár végén kimenjünk Ausztriába is, hogy filmet forgathassunk az ottani olvadó gleccserekről. A Gerecse 50 ekképpen ennek egyféle előszobájaként is funkcionált.
Ehhez ugyanis a magashegyi túrázás elsajátítása elengedhetetlen. Szeretek túrázni is, így úgy gondoltam, belevágok ebbe is. Márciusban voltam havas túrán az Alacsony-Tátrában, és a nyáron több magashegységet is tervezek felkeresni. Mivel a Gerecse nem egy technikás terep, így a Gerecse 50 szerepe ebben annyi lehet, hogy az állóképességemet fejlesztette. A hegység egyébiránt különleges helyet foglal el a szívemben: kutattam egy időben a térséget komplex földrajzi értelmezésben, az egyetem ideje alatt is.
Ezekkel az előzményekkel vágtam hát neki a teljesítménytúrának. Mivel egy jó erőnlétet igénylő, határainkat feszegető sporttevékenységről van szó, így a tavalyi két félmaratonom jó alapokat adott ahhoz hogy tudjam, körül-belül mire számíthatok. Ami a leglényegesebb, az a kényelmes, túrázásra alkalmas ruházat. A futóruházat alkalmasabb lehet, mert kényelmes, izzadtságot is elvezeti, és hosszabb távokon is megállja a helyét. Bár én egy decathlonos túracipőben mentem, legközelebb a maraton-futó cipőmet választanám: a lábaimon jelentkező vízhólyagok emlékeztettek erre, illetve a leukoplaszt fontosságára is.
Az állóképesség legalább olyan fontos, mint az erőnk tudatos beosztása. Induláskor voltak többen is, akik megindultak, hogy majd ők „bizonyítanak”. Gondoltam magamban, menjenek csak, az „okos teknős” úgyis legyőzi a „bamba nyulat”.
A túrát egyéblént is úgy lehet igazán élvezni, ha szemlélődésről sem feledkezik meg közben az ember.
A tavaszi erdő csodái
Volt ugyan ismerősöm, akit hívtam a túrára, de azzal az indokkal mondott nemet, hogy ő ezt unná. Nyilván ez is egyéni beállítottság kérdése – én például mindig mindenhol megtalálom az újat, az érdekeset. A teljesítménytúra közben is volt, hogy – szokásomhoz híven – letértem egy-egy darabon az ösvényről, mert megláttam egy érdekes dolgot, egy virágot, egy hatalmas fát, vagy mert éppen medvehagymát szerettem volna szedni.
Induláskor még azokkal is találkozhattunk, akik futva teljesítették a távot. Ők terepfutó cipőikben és futó ivózsákjukkal húzták el mellettünk a csíkot. A rajt utáni első lépések még könnyedek, nagyjából 10 kilométer után éreztem először a bal térdemben egy kis húzódást, de hamar túllendültem rajta. Útközben találkoztam olyannal is, aki igen extrém körülmények mellett, mezítláb teljesítette a távot.
Ahogy haladunk tovább, a táj egyre vadregényesebbé válik. Az útvonal egyik legszebb szakasza a Gerecsei Tájvédelmi Körzet területén vezet keresztül.
Itt a természet már nem csak háttér, hanem főszereplő: bükkösök, tölgyesek, és a tavaszi időszakban virágzó aljnövényzet kíséri a túrázót. A csend itt egészen más. Nem üres, hanem sűrű – tele madárhangokkal, léptekkel, és azzal a sajátos erdei zúgással, amit csak akkor veszünk észre, ha már órák óta úton vagyunk. Tardos községen pedig teljes mértékben érezhetők azok a kulturális impulzusok, amiket egykor a svábok és a szlovákok hagytak itt. Ress György Gerecse 50-önkéntes felmenői szintén szlovákok voltak, akik egy részét aztán áttelepítették Szlovákiába a szocializmus ideje alatt. Gyuri bácsi volt a leglelkesebb a csapatban, jó szívvel öntött friss vizet a fáradt túrázók kulacsába.
A túra egyik legismertebb ellenőrzőpontja Pusztamarót volt. Ez nemcsak egy frissítőállomás, hanem történelmi helyszín is: a mohácsi csata utáni tragikus események emlékét őrzi, mintegy 25 000 embert öltek meg itt Szulejmán rabló hadai egy szekérvár ostrománál. Itt sokan hosszabban megálltak. Nemcsak enni vagy inni, hanem egy kicsit megállni fejben is. A fáradtság ekkor már érezhető, és jól jön egy rövid szünet.
A Pusztamarót utáni szakasz sokak számára a legnehezebb. A terep hullámzó, az erő fogy, és a cél még mindig messze van.
