Az idegen nem az első fekete-fehér filmje. Esetleg beszélhetünk Tarr Béla-hatásról?
Nagyon sajnálom, és bocsánatot kell kérnem, de nem ismerem a filmjeit. Szóval elnézést, de majd megismerem a munkásságát, ha lesz rá időm. Nagyon kíváncsi vagyok rá. Tudom, hogy sok filmrajongó imádja. A fekete-fehérről: valóban már használtam a Frantz esetében, ami szintén egy korszakfilm volt, az első világháború után játszódott. A Közöny (Az idegen) elolvasása után teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy fekete-fehérben kell elkészíteni, még ha ez elég paradox is, mert a könyv tele van színekkel. Az ég kékje, a napfény, Marie piros ruhája – ezek az elemek mind szerepelnek benne. De számomra a könyv nagyon filozofikus, így fekete-fehérben képzelem el a történetet, amely az algériai gyarmati korszakban játszódik. Minden archívum, minden dokumentum, minden kép fekete-fehér. A másik ok pedig az volt, hogy úgy éreztem, a fekete-fehér használata egyfajta távolságot teremt a világtól. Manapság minden túl színes. És hirtelen, ha ezt a világot fekete-fehérben látjuk, jobban érezzük Meursault világnézetét. Bele akartam merülni a karakterébe. Nem akartam annyira támaszkodni a narrációra, mint a könyvben, ami tulajdonképpen egy belső monológ. Úgy éreztem, hogy Meursault segítségével jobban érzékeljük a világot és a távolságot.
Azt tartják, hogy Albert Camus-t filmre adaptálni olyan, mintha meg akarná mászni a Himaláját.
Igaz. Ha három évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy Camus-t fogok feldolgozni, azt mondtam volna, hogy nem tartom elképzelhetőnek. Nagyon gyakran elmondtam, hogy olyan könyveket adaptálok, amelyek nem túl híresek, vagy olyan ismeretlen szerzők műveit, akiket szinte senki sem ismer. Eddig sosem jutott eszembe, hogy egy mesterművet adaptáljak, egy ennyire különleges és közismert könyvet, főleg Franciaországban. De valójában volt egy másik projektem, egy másik film, amit el akartam készíteni, de nem találtam rá finanszírozást. A történet egy fiatalemberről szólt, aki a világ szeme láttára öngyilkos lesz. Ekkor jutott eszembe, hogy újra elolvasom a Közönyt. Mint minden francia, én is olvastam az iskolában, az pedig régen volt. Rájöttem, hogy a könyv még mindig nagyon erőteljes, okos és rejtélyes is. Szóval azt mondtam, igazi kihívás lenne megpróbálni adaptálni. Valójában ez egy filozófiai könyv, nem is olyan egyértelmű: könnyű követni, mégis alig történik benne valami, szinte cselekmény nélküli. Szóval igazi kihívás volt.
Nem gondolja, hogy Benjamin Voisin „túl fiatal és szép” a főszereplő karakterhez?
Mindenki mindig kialakítja a saját képzeletbeli díszletét a fejében, mert amikor könyvet olvasunk, elképzeljük a színeket, a szereplők arcát, és azonosulunk velük. Tudtam tehát, hogy ehhez a nézőponthoz kell igazodnom, és remélem, a film sikeres lesz Franciaországban. Úgy gondolom, végül az emberek többsége élvezte a filmet, de voltak, akiket nagyon megdöbbentett az adaptációm, és azt mondták, hogy Meursault egyáltalán nem ilyen. De valójában a könyvben nincs leírás Meursault-ról. Nem tudjuk a keresztnevét. Nem tudjuk a korát. Semmit sem tudunk róla. Ő csak Meursault. Tehát mindenki úgy képzelheti el, ahogy akarja.
Catherine Camus azt nyilatkozta a The Guardiannek, hogy tetszetős a film, de szerinte politikailag túlságosan korrekt.
Számomra fontos volt, hogy a mához szóló filmet készítsek, és ne az 1940-es évek világát mutassam meg. Úgy gondolom, Camus-nak megvoltak az okai arra, hogy az arab áldozatot háttérbe szorítsa, mert az akkori helyzet így kívánta. Ma viszont meg kell magyaráznunk ezt a kontextust. Számomra nagyon fontos volt, hogy az adaptáció megkezdése előtt kutatást végezzek a történelmi háttérről. Miért öl meg Meursault egy arabot? Miért nem öl meg egy spanyol férfit vagy egy másik francia gyarmatosítót? Egy arabot öl meg. Ez nem véletlen, vannak okok. Szükségem volt tehát megérteni ezt a kontextust, mert a ’40-es évek olvasói számára ez nyilvánvaló volt. Algéria Franciaországhoz tartozott. De nekünk, ma, meg kell értenünk, hogyan éltek akkor együtt az emberek. Két közösség élt párhuzamosan, és ez egyfajta apartheid volt. És amikor ma elolvastam a könyvet, megdöbbentett az arabok láthatatlansága, ami ma másképp hat. És éppen ezért néhány amerikai egyetemen támadják a könyvet, azt mondván, hogy gyarmatosító mű. Egyáltalán nem gondolom, hogy az: a korabeli politikai helyzetet tükrözi. A modernizálásom pedig mindenkinek segít megérteni ezt.
Már ha a mostani generációk olvasnak még könyvet.
A vetítéseken találkoztam fiatalokkal, akik azért jönnek el a filmre, mert nem olvasták a könyvet. Ugyanakkor sokan a nézők közül olvasták, és nagyon kíváncsiak voltak az adaptációmra. Sikernek gondolom, hogy néhányan, akik nem olvasták a könyvet, megfogadták, hogy el fogják olvasni a film megnézése után. De sajnos az emberek egyre kevesebbet olvasnak, igaz, a statisztikák szerint a Közöny a legolvasottabb francia írásmű a világon.
Nyilatkozta, hogy személyes kapcsolata van Algériával, hogy nagyapja túlélt egy merényletet. És azt is mondta, a francia–algériai történelemre még mindig „a csend legendája” nehezedik.
Néha a múltnak köszönhetően könnyebb megérteni a jelent. Különösen a Franciaország és Algéria közötti kapcsolatot könnyebb ma megérteni. Sok francia családnak vannak kapcsolatai Algériával, mert az ország korábban két francia megyét foglalt magában, sok francia élt Algériában, és még mindig egyfajta otthon számukra. A franciák számára olyan, mint egy otthon, persze az algériaiak számára is. Camus Algériában született. Ez volt az ő országa, algériainak tartotta magát, de el kellett hagynia a hazáját a háború és minden más miatt. Szóval ez még mindig nagyon nehéz. Például nekem lehetetlen volt Algériában forgatni. Nagyon szerettem volna, de a két ország közti politikai helyzet miatt lehetetlen volt. És ezért olyan fontos számomra ez az utolsó jelenet. Nagyon megható volt, amikor a bemutató után találkoztam néhány algériai nézővel, és különösen egy idős asszonnyal, aki azt mondta nekem: „Köszönöm. Mert amikor elolvastam a könyvet, nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert nem léteztem arab nőként, algériai nőként. És hirtelen helyet adtál nekünk ebben a könyvben.”
Infó: Az idegen. Bemutatja a Mozinet
Névjegy
François Ozon (1967) korunk egyik legtermékenyebb francia filmrendezője és forgatókönyvírója, a kortárs európai mozi meghatározó alakja. A párizsi La Fémis elvégzése után provokatív rövidfilmekkel és a tabudöntögető Vízcseppek a forró kövön című drámával robbant be. Otthonosan mozog a stilizált musical (8 nő), az erotikus thriller (Swimming Pool) és a kosztümös dráma (Frantz) világában is. Gyakran boncolgatja a női pszichét, a szexualitást, a családi titkokat és a polgári lét álszentségét.
