Vidnyánszky Attila;

A meztelen gyalog

Beugró

Boldog-boldogtalan arról vitatkozik a környezetemben, hogy menni-e kell Vidnyánszky Attilának a Nemzeti éléről, vagy sem. Én csak értetlenül hallgatom, hiszen ez olyan, mintha a nagytakarítás előtt arról diskurálnánk komoly arccal, hogy mikor lötyböljük majd ki a pálinkáspoharakat. Hol van az még? Amúgy e tekintetben Schilling Árpád fogalmazott a 24.hu-nak adott interjújában: „Ha minden törvényesen zajlott, akkor tényleg nem szabad hirtelen távozásra kényszeríteni. Azt nem érdemes csinálni, hogy gyorsan kineveznek valakit, mert akkor ugyanazt csináljuk, amitől szabadulni szeretnénk.”

Sokkal jobban örülnék, ha előbb Vidnyánszky „örökségét” bontanánk le, vagyis azt a rendszert, amelyben csak azok juthattak igazán szóhoz (pénzhez), akik megfeleltek a hatalomnak. Jó lenne, ha a most felépülő újban a mindenkori kormánynak csak annyi szerepe volna, amennyi elengedhetetlenül szükséges: legyen ő a postás, a játékvezető, a harmadik alabárdos. Mindenkinek az a legjobb, ha csak statisztál, félretéve az ízlését, értékpreferenciáját, a hízelgés iránti fogékonyságát. Bízza a véleménynyilvánítást a hozzáértőkre: nézőkre, kritikusokra, színházi emberekre. Viszont egyetlen szereplő (főként a függetlenek) se érezze azt, hogy rendszerszintű akadálya van annak, hogy értéket teremtsen. És akkor még nem is beszéltünk az SZFE rendbetételéről, ahol végre nem az ideológiai hátszél számítana, hanem a rátermettség: azok tanítsanak, akik valóban szakmájuk legjobbjai, és még be is járnak az óráikra.

Egy olyan rendszer, amely valóban az értékekre fókuszál, csak megengedő lehet. Ha úgy tetszik, liberális. De mindenképpen szabad. Ha bármerre is kileng, óhatatlanul torzítani fog, és akkor minden kezdődik elölről.

Ha ezt mind sikerülne rendbe tenni, szinte magától olvadna el a „színházpápa” minden monopóliuma, kizárólagossága, dölyfössége. A meztelenné vált gyalog is csak egyetlen szereplő maradna a széles játéktéren. Csakhamar kiderülne, amit ma már sokan tudnak: egykori fényes tehetségét igencsak kikezdte a dörgölődzés, az igazodás, a megfelelési kényszer. A sértettség most sem növesztett szárnyakat. Én biztos nem venném el a megmaradt játékterét, ezt a kis homokozót, a Nemzetit: derüljön csak ki, hogy mire megy a szinte csak neki járó hátszél nélkül, a megfelelő méretű támogatással. Majd szavaznak a nézők, lábbal, ahogy mindig is. Nagyobb szégyen lenne, ha az üres nézőterek, a teljes érdektelenség miatt kellene magyarázkodnia, mintha mártírként hallgatnánk örök monológjait.

Vidnyánszky regénybe illő figura. Még ha ő is a megszokott utat járta be: a szabadság mámorától a dicstelen kiskirályságig. Bár sokat köszönhet neki a színházi szakma (jómagam azért leszek hálás, mert mindenki által ismertté tette Trill Zsoltot), lassan már ott tartunk, hogy alig emlékszünk ebből valamire. Kitakarta a túl nagyra nőtt ego. A mérhetetlen rombolási vágy. Egyszer talán ő is elszámol majd magával, és ez jóval kijózanítóbb lesz, mintha valaki más kényszerítené erre. Hagyjuk meg neki ezt az egyre közelgő pillanatot.