A frissen indult Filmreform 2026 keretében programot hirdetett Mit kíván a magyar audiovizuális szakma? címmel. Mikor jött a gondolat, hogy egy efféle szakpolitikai anyagot meg kell írnia?
2002-től kezdve részt vettem egy kétéves írói, majd produceri, forgalmazói kurzuson Németországban, majd a Német–Francia Filmakadémián, az EU-csatlakozás előestéjén kerültem bele a filmes szakpolitika sűrűjébe. Nagyon intenzíven megismerkedtem a francia és a német filmpolitikai, filmtámogatási, finanszírozási és forgalmazási modellekkel, a két ország főszereplőivel. 2004 májusában, huszonöt kulturális miniszter első találkozóján adhattam elő az európai filmes képzések jövőjéről. Meghatározó élmény volt: ezek után mindenképpen európai ügyekkel szerettem volna foglalkozni.
A másfél napos cannes–i találkozó után ismerkedtem meg Kézdi-Kovács Zsolt filmrendezővel, aki felajánlotta, kapcsolódjak be az Eurimages munkájába. A strasbourgi központban a titkárságon dolgoztam tanácsadóként, utána helyettes nemzeti képviselő lettem, végigjárva a ranglétrát lettem az Igazgató Tanács önálló tagja 2009-ben.
A kérdésre válaszolva: 2005-ben, amikor Strasbourgban dolgoztam, az Eurimages reformbizottságába csöppentem bele. Jacques Toubon korábbi francia kulturális és igazságügyi miniszter elnökölte, és nekem, mint fiatal szakembernek olyan feladat is jutott, hogy kidolgozzam és harmonizáljam a kiválasztási kritériumokat: európai szinten milyen alapon dönthet egy kulturális célzatú filmalap a filmtervekről.
Szakmai életem nagyobbik része Nyugat-Európában, elsősorban Németországban zajlott. Így kerültem a filmes szakpolitikába, európai szakpolitikai konferenciákra, és ez engem nagyon megragadott. A magyar filmegyetemet 1996-ban kezdtem el, és egyértelmű volt számomra, a magyar finanszírozási rendszernek átláthatóbb és demokratikusabb irányt kell vennie. Ezért azóta is igyekszem mindent megtenni: húsz éve foglalkozom nemzetközi filmpolitikával, ezért tartottam fontosnak megírni a reformprogramomat.
Akkor a névjegyére az van írva, hogy európai filmes szakpolitikus?
Ez illik rám. Jelenleg is az Európai Egyetemi Intézetnél vagyok. Ez egy nemzetközi szervezet, Magyarország sajnos nem tagja. Az Európai Unió saját kutatóegyeteme, itt található az Unió archívuma is. Firenzében, illetve Firenze fölött, Fiesoléban működik. Itt tanulok és kutatok. A témám az európai audiovizuális politika, annak jövője és kihívásai, amelyet rendkívül fontos stratégiai ágazatnak és kérdésnek gondolok. Szeretném folytatni a Magyarországon, magyarul írt doktori disszertációmat egy angol nyelvű, valóban európai perspektívájú anyaggal.
Mikor vetette papírra a tizenkét pontját?
2010 óta minden négyéves ciklusban megpróbáltam segíteni azoknak, akik demokratikus, átlátható és nyugat-európai szakpolitikát szerettek volna Magyarországon is megvalósítani döntéshozóként. 2014-ben ez Karácsony Gergely volt, ő lett volna egy majdani Bajnai–kormány kulturális minisztere. Fogadott, nyitott volt és szakmailag dialógusképes, és akkor született meg az első verzió. 2018-ban nem vettem részt a programalkotásban, de 2022-ben szintén volt egy szakértői konzultációs csoport, ott is születtek anyagok.
Mindig megírtam a magam pontjait, és figyelmébe ajánlottam a cikkeimet és a doktori disszertációmat azoknak, akikről úgy gondoltam, hogy hatással lehet rájuk, vagy legalább kíváncsiak lehetnek erre. Most pedig 2024-ben Kölnből a Tisza Pártnak küldtem el az anyagaimat, aztán 2025-ben újfent, most szintén nekik küldtem el. Illetve elindítottuk a Filmreform 2026-ot. Ez egy szakmai társaság: Kolozsi László forgatókönyvíró kezdeményezésére kezdtünk el beszélgetni. Az ő terve az volt, hogy össze kell hívni a különböző szakmai szervezeteket, mert először egymással kell tudnunk beszélni, és meg kell egyeznünk abban, hogy melyek a szakma legfontosabb kérdései, problémái, javaslatai. Mielőtt előállnánk személyi és intézményi kérésekkel, előbb meg kell egyeznünk abban, mik a szakmai elvek és célok.
Szóval háromszor küldte el a programját a Tisza pártnak. Válaszoltak?
Hogyne, igen. Februárban keresett meg Nagy Ervin, és kaptam lehetőséget személyes konzultációra. Negyven percen keresztül beszéltünk telefonon. Ő épp a Berlinaléra igyekezett, én Fiesoléban voltam a vonal másik végén. Ervin jól fogadta az elképzeléseimet, én is az övéit.
Arról esett szó, hogy szánnak-e önnek valamilyen pozíciót?
Nem tartom szerencsésnek, hogy pozíciókról beszéljünk, és nem is kérdeztem meg, úgyhogy nem is vetődött fel a beszélgetés során. De nem tartom jónak ezt a gondolkodást, mert itt közérdekről van szó, és az egészet át kellene hatnia a felelősségteljes közpénzfelhasználás szempontjának. Egyébként erről szól a doktorim, erről szól ez a 12 pont is, akkor is, ha sok más is van benne.
A hatékony, átlátható közpénzfelhasználás a legfontosabb tétel, illetve természetesen az etikai normák biztosítása. A kutatásaim során többször bizonyított hipotézis: az egyik legsúlyosabb probléma az összeférhetetlenség. Ez az egész magyar filmszakmát áthatja, és mindegyik eddigi korszakot a rendszerváltás óta. Ezzel radikálisan szakítani kell. Nemcsak a szabályok szintjén, hanem az egész hozzáállásban. Aki azt mondja, hogy ez nem lehetséges, annak nincs igaza, és általában valamilyen magánérdek vezeti.
Említette, hogy filmdiplomataként Magyarország Eurimages képviselője volt.
Igen, 2009 márciusától 2010. augusztus 1-ig.
Mivel érkezett a második Orbán-kormány és az Andy Vajna fémjelezte Magyar Nemzeti Filmalap, másnak adták a pozícióját, így ön a korábbi rendszer kárvallottja. Most, hogy visszatért a magyar filmes közéletbe, hogy érzi, hogyan fogadták?
Azzal kezdeném: óriási elánnal dolgoztam akkor, egészen fiatalon, magyar és nyugat-európai képzettséggel a magyar érdekekért. Ez volt a magyar hagyomány, és Kézdi-Kovács Zsolt is ilyen attitűddel állt hozzá. Erős nemzeti érdekképviselet volt a vezérelv.
Sikerült elérnem, hogy a magyar tagdíj alacsony legyen, mivel Magyarország viszonylag kis ország, kis filmgyártási volumennel. Ez teljes összhangban van az európai jogelvekkel és értékekkel, mindenekelőtt a sokszínűség elvével. A kis országoknak nagyobb szükségük van európai szinten a támogatásra, hogy megőrizzék saját nyelvi és kulturális értékeiket, hagyományaikat. Ezt fel kell erősíteni.
A támogatások terén pedig ki kell harcolni, hogy a minél jobb minőségű pályázatok minél több pénzt kapjanak. Ez annyira jól sikerült, hogy a nettó éves, Magyarországra érkező pénzügyi támogatás átlagosan körülbelül a magyar befizetések nettó háromszáz százaléka volt. Ezzel az akkor körülbelül harmincöt ország közül csak ketten, Belgium és Szerbia előzött meg akkor minket. Ez fontos európai mutatónk volt 2010-ig.
Természetesen az Eurimages viszonylag kis alap, nem mérhető a magyar szuperprodukciók volumenéhez. Az egész filmalap kevesebb mint 30 millió euróval gazdálkodik harmincöt országra, más léptékben gondolkodik, mint a magyar oligarchák.
Arra a kérdésre, hogy hogyan fogadtak, röviden: jól. Ezzel nem vagyok egyedül, mert nagyon jó hangulata van most az országnak sok évnyi szorongásos, feszült, kirekesztő politika után. Ugyanakkor van bennünk aggodalom is, és sok ilyen hangot hallok. Nagy szükség van arra, hogy megtaláljuk a jelenlegi reformfolyamatok kritikai pontjait: hol csúszhat el az egész, hogyan kerülhetjük el, hogy mégse legyenek meg a fékek és ellensúlyok, és hogy a rendszer vagy a döntéshozatal – akár a legjobb szándékok mentén is – ismét egyetlen személy vagy üzleti érdekcsoport kezébe kerüljön.
Ehhez fel kell dolgozni a múltat. Erre vannak megoldási javaslatai?
Létre kell hozni egy független, szakértőkből álló, az illetékes minisztérium által finanszírozott, határidőre dolgozó kutatócsoportot az elmúlt évek és különösen a „szuperprodukciók” teljes áttekintésére. A csoportban legyen szakújságíró, gyártásvezető, filmközgazdász, filmjogász, könyvvizsgáló, nemzetközi szakértő, forgalmazási szakember, valamint laikus, közérdeket képviselő résztvevő is.
Nem boszorkányüldözésre van szükség, hanem tényfeltárásra, a tanulságok levonására, valamint a jövőre nézve a szakmai normák meghatározására. Ha valaki tisztességesen megszervezi, hogy autonóm szakemberek tudjanak dolgozni ezen, és nem valamilyen érdekszervezet kéri fel őket, akkor viszonylag gyorsan lehet ezekre a kérdésekre akár tudományos igényű, de mindenki számára érthető és világos válaszokat adni.
Melyek azok az indikátorok, amelyek alapján értékelni lehet? Az első, hogy mennyire volt hatékony a közpénzmenedzsment. Milyen piaci részesedést értek el a támogatott alkotások, és milyen áron? Volt-e összeférhetetlenség a döntéshozatalban? Sérült-e a verseny tisztasága? Àtlátható kritériumok alapján születtek-e a döntések? A minőségi fesztiválokon hogyan teljesítettek ezek a filmek? Mennyi volt az első és második alkotások aránya? Milyen volt a belső igazságtalanság vagy igazságosság a szakmában? Hány film készült, és milyen költségvetési arányokkal? Milyen volt a magyar alkotók általános megbecsültsége, szakmai és létbiztonsága? Milyen kritikai visszhangot kaptak a produkciók?
Azt már most is ki lehet jelenteni, hogy az igazságtalanságnak, a szolidaritás hiányának és az aránytalanságnak olyan mértékét tapasztaltuk meg, hogy itt az ideje megnézni a számokat. Inkubátornak hívni azt a programot, amelyben sorba kell állniuk azoknak, akik a legértékesebb filmeket hozzák létre minimális pénzből, miközben mások – gyakran nem tudni, milyen kritériumok és teljesen antidemokratikus döntések alapján – olyan büdzséből gazdálkodnak, amelyet nálunk sokkal gazdagabb nyugat-európai országok egyáltalán nem engednek meg maguknak: ez tarthatatlan. Tíz évet dolgoztam a német filmes intézményi környezetben a képzéstől a nemzetközi forgalmazásig, részben éppen emiatt.
Egy depressziós és szorongásos szakmát teremtettek itt az álszakpolitikusok, miközben kistafírozták a környezetüket, az oligarchákat. Szembe kell nézni azzal, ami történt, az eredményeket radikálisan nyilvánossá kell tenni. Nem kétséges, hogy a kifejezetten személyalapú helyett szabályalapú, a lojalitások helyett pedig idővel akár adatalapú, normatív támogatási modellek azok, amelyek az egész rendszer igazságosságát és demokratikus jellegét biztosíthatják.
Kell ehhez kormánybiztos?
Adott egy helyzet. Azt gondolom, hogy annak idején nem volt szerencsés a teljes magyar filmkultúra és filmipar megújítását egy személy kezébe adni. Különösen úgy, hogy Andy Vajna kinevezése az európai filmpolitika arculcsapása volt.
Azt el kell kerülni, hogy a magyar filmgyártás, filmkultúra, filmforgalmazás támogatása és a hazai filmes képzések kárt szenvedjenek egy átadás-átvétel miatt. Ez megtörtént 2010-ben, senki sem akarta, és óriási volt az áldozat.
A legeslegfontosabb tézis – és ez az Európa Tanács ajánlásában is szerepel –, hogy csak akkor lehet hatékony szakpolitikát kialakítani, ha Magyarország végre a teljes értékláncban gondolkodik. Végig kell mondani, mert nagyon fontos: képzés, forgatókönyvírás, fejlesztés, finanszírozás, támogatás, marketing, gyártás, fesztiválok, forgalmazás, mozik, szaklapok, adatszolgáltatás, statisztika, archiválás. A rendszer eredményessége attól függ, mennyire koherens és kiegyenlített a támogatási és minőségbiztosítási rendszer. Mint egy hi-fi rendszer: hiába van kiváló hangfalunk, ha rossz a kábel. Tehát hiába költünk rengeteget a gyártásra, ha nincs európai szintű producerképzés, ha nincs megfelelő forgalmazási támogatás és hiteles adatszolgáltatás az egészről folyamatosan.
Kiváló szaklapok és kritika nélkül sem működik jól a rendszer. Orbánék oligarchái helyett végre hagyni kellene a tehetséges magyar alkotókat és kutatókat élni és dolgozni.
Hogyan képzeljük el a változást a lehető legkevesebb kárral?
Ezek első körben közigazgatási és jogi kérdések, és természetesen Magyar Péter döntése. Én azt mondom, hogy minél gyorsabban kellene lépni. A Tisza programjában is van szó a filmről fél oldalon, a kormány megalakulása után valószínűleg a legelső döntések között lesz, hogy ezt a szakmát demokratizálják és a magyar, valamint az európai kulturális érdekek szerint haladjunk tovább.
Nincs elvesztegetni való idő: meg kell kezdeni az auditokat, valamint a bosszútól mentes, de radikális demokratizálást és decentralizálást, az európai normák bevezetését.
A teljes megújulás jegyében: Budapest azon kevés világvárosok egyike, ahol nincs Cinematheque. Pedig sokszor szóba került.
Pedig ennek egy demokratikus, európai normák szerint működő kulturális kormányzat egyik zászlóshajóprojektjének kellene lennie. Egy olyan korszerű filmközpontban gondolkodnék, ahol a Cinematheque és a hozzá kapcsolódó könyvtár központi térben és központi jelentőséggel jelenik meg – akár más filmes intézményekkel együtt. Ennek erős jelképi és szakpolitikai üzenete lenne: közpénzhabzsoló szuperprodukciók helyett Cinematheque-et!
