Mit mond önnek az a politikai ígéret, hogy „rendszerváltás” jön az egészségügyben?
Azt, hogy az egészségügynek teljesen új pályára kell állnia. Én az utóbbi években gyakorlatilag minden előadásomat azzal zártam: új modellre kell átállni, mert a mostani tévút. A keretrendszer, amelyet az elmúlt 16 évben a kormány felépített, nem eredményezett működőképes egészségügyet. Nem egyszerű korrekciókra van szükség, hanem arra, hogy más szemléletben, más irányítási és működési logikával gondoljuk végig, mit várunk a rendszertől.
Kicsit pontosítson: ez struktúraátalakítást, irányítási reformot, vagy csak stílusváltást jelentene?
Újra fel kell tenni az alapkérdéseket az egészségügyről. Például azt, hogy mi legyen a tulajdonviszonyokkal. Jó volt-e, hogy elvették a kórházakat az önkormányzatoktól, vissza kellene-e adni nekik? Szerintem már nem érdemes, mert az önkormányzatok ma ezt a szerepet már jellemzően nem tudnák ellátni, nincs rá forrásuk, el is szoktak tőle. De a kérdést attól még ki kell tenni az asztalra. Legalább ennyire fontos a gazdálkodási rend. A kórházi gazdálkodás mai, költségvetési logikája az én olvasatomban alkalmatlan arra, hogy az intézmények normálisan működjenek. Régen is felmerült, hogy külön kórháztörvény kellene, vagy valamilyen sajátos, az egészségügyre szabott gazdálkodási forma, akár nonprofit társasági megoldás. Ehhez vissza kell nyúlni, mert a mostani forma nem segíti, hanem bénítja a működést. A másik súlyos hiba az volt, hogy az egykori Országos Egészségbiztosítási Pénztárból (OEP), mai nevén Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőből (NEAK) lényegében egy egyszerű kifizetőhelyet csináltak. Ahelyett, hogy erősítették volna a biztosítói szolgáltatásvásárló funkciókat, leépítették azokat.
Állampolgári jogon, vagy biztosítási jogviszonyon nyugvó modellt preferálna a mai helyzetben?
Ez egy másik tisztázandó alapkérdés: pontosan mit jelent az a megfogalmazás a Tiszás programban, hogy „mindenki” hozzáfér az ellátáshoz? Most, ha valaki félévig nem fizeti az egészségügyi szolgáltatási járulékot elveszíti a jogviszonyát, miközben csak a nemfizetők figyelése, azonosítása rengeteg többletfeladatot jelent. De vajon megéri-e ezt a kontrollt fenntartani? Hiszen az általános forgalmi adón keresztül gyakorlatilag mindenki befizetője a közös költségeknek. Nem lehet úgy tenni, mintha ez magától értetődő volna. Biztosan foglalkoznék azzal is, hogy mi van a betegek jogainak a védelmével. Erre viszont a most formálódó új rendszerben sem látok azonosítható intézményt.
A Tisza a kampányban azt ígérte: az egészségpolitikai javaslatait társadalmi vitában teszi mérlegre, és hallgat a szakértőkre.
Jó kiindulópont. A problémákat, a rendszer feszültségeit szisztematikusan végig kell beszélni, és nem elsumákolni. Az egészségügy jövőjét nem lehet zárt ajtók mögött összerakni. Teljesen új rendszert kell kialakítani, mivel nincs olyan eleme a mai rendszernek, amihez ne kellene hozzányúlni.
Mi az, amit biztosan nem tartana meg a jelenlegi rendszerből?
A mostani, egy kézből történő irányítást ebben a formában biztosan nem. Az Országos Kórházi Főigazgatóság - ami most a teljes ellátórendszert irányítja - működése az én értelmezésem szerint jelentős hatékonysági veszteségekkel jár. Még azt sem tartanám kizártnak, hogy magát az intézményt ebben a formában megszüntessék, és helyette jöjjön létre egy teljesen más logikájú szervezet. Jóval decentralizáltabb működtetésre van szükség. Úgy tűnik, erre van hajlandóság a Tiszában is. Ha lehet hinni a híreknek, az OKFŐ élére külföldről érkezne szakember egy olyan országból, ahol sokkal decentralizáltabb módon üzemeltetik az ellátórendszert, átlátható elvárásokkal, számonkérhető teljesítménnyel. A kórházigazgatók mozgásterét vissza kell adni. Ma elképesztően beszűkültek a lehetőségeik arra, hogy normális gazdálkodást folytassanak, embereket vegyenek fel, premizáljanak, szervezzék a munkát. Így nem lehet eredményesen intézményt vezetni.
Ha ma egy átlagos beteg útját végig követnénk a tünettől a diagnózisig, hol van az a pillanat, ahol a legnagyobb eséllyel „elveszti” őt a rendszer?
Már a diagnózisig vezető úton. Lassan jut orvoshoz, lassan születik meg a diagnózis, és utána sincs betegútmenedzsment. A beteg gyakorlatilag teljesen magára van hagyva a szolgáltatók hálójában. Súlyosabb esetekben is csak annyit javasolnak neki, hogy keressen magának intézményt, ahol egy orvos megműti, és szervezze meg a további kezeléseit. Ez elfogadhatatlan.
Az ellátatlanság nagyon pontos indikátora a várólista.
Gyors, célzott program kell a sorok rövidítésére. Kifejezetten rokonszenvesnek tartom Hegedűs Zsolt leendő miniszternek azt a vállalását, miszerint 2027 végéig megoldják, hogy fél évnél tovább senkinek ne kelljen várnia. Ennek azonban ára van, a jelenleginél magasabb felárat kell fizetni a várólista-műtétekért. Az ígért évi 500 milliárdból futja majd.
Valóban csak pénz kérdése a várólista? Naponta kérnek segítséget betegek, vagy a hozzátartozóik, hogy ellátáshoz jussanak, mert a kórház, vagy a szakrendelő orvosa egyszerűen lepattintja őket.
Nem szabad összekeverni a várólistákat az alapvetően hiányzó szolgáltatások problémájával. A várólistáknál egyértelműen pénz és szervezés kérdése a megoldás. A rendszer fókusza ma nem az, hogy a beteg megfelelő időben, megfelelő helyen ellátást kapjon, hanem a napi túlélés az üzemeltetésben. Egy kórházban sokszor már annak is örülnek, ha aznap minden műtő működik, van elég nővér, működnek az eszközök, és megjelennek a betegek. Ez abszurd, de jelenleg ez az alapműködés logikája. A beteg „lepattintása” két elemből fakadhat: egyrészt nincs orvosi érdekeltség abban, hogy minél több beteget lássanak el, másrészt vannak ellátástípusok, amiből egyszerűen nincs elég. Ilyen például a hospice-ellátás.
A Népszavának adott korábbi interjújában is arról beszélt, hogy az egészségügy állapota frusztrálja a magyarokat és a politika évtizedek óta halogatja az átfogó megoldást. Most, a Tisza programjának ismeretében inkább reménykedő vagy inkább óvatos?
Reménykedő, mert legalább kimondják: más kell. Az is optimistává tesz, hogy önálló egészségügyi minisztériumot ígérnek. Számomra ez az egyik legfontosabb kérdés. Az elmúlt évek egyik nagy baja az volt, hogy az egészségügynek nem volt önálló politikai súlya, nem volt olyan tárca, amely kizárólag ezért a területért küzdött volna a kormányon belül. Ha egy rendszerben hibás döntést hoznak, az még nem a világ vége. A baj az, ha nem kontrollálják a döntést, és ha az hibásnak bizonyul, nem hajlandók korrigálni. Én azt látom, hogy itt legalább megvan a tanuló rendszer ígérete.
Mi teheti hiteltelenné ezt a rendszerváltós ígéretet?
Ha túl sokat akarnak egyszerre. Nem szabad mindennek nekiszaladni, mert ezt az ország nem fogja bírni szakemberrel. Nincs annyi szakértő, nincs annyi új vezető, nincs annyi intézményi kapacitás, hogy egyszerre mindent felforgassanak. „Tégláról téglára” kell új rendszert építeni, világos prioritásokkal.
Mi lenne az első lépés ön szerint?
Az alapellátás, mindenekelőtt a háziorvosi rendszer megerősítése. Sok az üres praxis, kevés a nővér, kevés a kiegészítő szakember. A háziorvosok csoportos együttműködésében lenne erre tér, de ma ezek nagy része nem valódi praxisközösség. Azért jöttek létre, hogy a háziorvosok a béremelésekhez hozzáférjenek, nem azért, mert valódi együttműködést mutassanak fel. Pedig a korábbi modellkísérletek megmutatták, hogy gyógytornászokkal, pszichológusokkal, dietetikusokkal, plusz szakemberekkel és jobb szervezéssel a lakóhely közelében sokkal több szolgáltatást lehetne nyújtani a rászorulóknak. Ezeket a tapasztalatokat a politika egyszerűen elejtette.
Ha lenne egyetlen „visszavonásgomb”, mit törölne el az elmúlt 16 évből?
Nem engedtem volna az államosítást ebben a formában, és nem engedtem volna, hogy egy ennyire központosított irányítás uralja a kórházrendszert. A másik nagy mulasztás az alapellátás érdemi fejlesztésének elmaradása volt. Muszáj egy harmadikat is ide sorolni, mégpedig az orvosi béremelések végrehajtásának módját, a teljesítménytől, leterheltségtől független bérek egyforma emelését, ami az ösztönzési rendszerben óriási kárt okozott.
Van még elég erő az orvosokban, ápolókban, szakdolgozókban ahhoz, hogy egy új reform mögé odaálljanak?
Szerintem igen, ha valaki világosan elmagyarázza, hogy mit miért csinál. Az emberek szeretnek jó érzéssel dolgozni. Nemcsak a fizetés számít, hanem a munkakörnyezet, a szakmai autonómia, a támogató vezetés, az, hogy ne robotként kezeljék őket. Az egészségügyben különösen fontos a bizalom és az autonómia, amikor ezt felváltja a rendőri logika, az megbénítja a rendszert.
Névjegy
Sinkó Eszter közgazdász, egészségpolitikai szakértő. A Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karán működő Egészségügyi Menedzserképző Központ MSc programjában az egészségügyi rendszerek elemzését oktatja, de évek óta részt vesz az ELTE Politikatudományi Intézetének közpolitikai oktatásában is. A magyar egészségügyi rendszer, finanszírozás és reform egyik legismertebb elemzője, aki korábban az egészségügyi minisztérium reformtitkárságán és az Egészségbiztosítási Önkormányzatban is dolgozott, ma pedig oktatóként, kutatóként és szakmai testületek tagjaként formálja az egészségpolitikai gondolkodást.
