Már az ókori görögök is gyanították, megbújik valami az Európa nyugati partjait ölelő óceán mögött. Mesés Atlantisz, az óriások földje, netán sziklás szigetvilág a földkorong peremén, melyek közt köddé porlad és a kozmikus mélybe ömlik a tengerek vize. Viking hajók el is jutottak Izland és Grönland érintésével az általuk Vinlandnak keresztelt mai Kanada területére, ahol felderítőik településeket alapítottak és a régészeti leletek tanúsága szerint évszázadokon át éltek, kereskedve és elegyedve a bennszülött lakossággal. A középkor vége felé azonban az északi féltekére árnyat vetett a „kis jégkorszakként” ismert éghajlati jelenség. Az időjárás hidegebbre fordult és a sarki égövről kiszorultak azok az állatok és növények, amelyektől a skandináv telepesek túlélése függött. Az újvilági vikingek utolsó írott emléke egy 1408-as menyegzőhöz kötődik, a Grönland déli csücskén romjaiban még ma is álló Hvalsey kőtemplomban. Ezt követően a tengerentúli norvég falvakat elnyelte a hófúvás...
Kevesebb mint száz év telt azonban csak el, és – Kolumbusz Kristóf, kortársai által őrültnek tartott tervét követve – három spanyol karavella átszelte az Atlanti-óceánt. Az 1492-es évszám az akkor még India keleti partjainak hitt Amerika felfedezését, s a mai napig a középkor alkonyát, az újkor hajnalát jelöli a kronológiában. Akkoriban még kevesen sejthették, hogy egyben a globalizáció startlövése is eldördült.
A következő kétszáz év alatt európai felfedezők körülhajózták és feltérképezték a nyugati félteke két kontinensét, s a XVIII. századra a francia, spanyol, angol, holland és portugál korona kikötői, támaszpontjai, kereskedelmi útvonalai a Hudson-öböltől a Tűzföldig behálózták Amerikát. Napjaink nemzetállamai, Kanadától Argentínáig mind gyarmati alapításúak, legtöbbjük a XIX. században nyerte el függetlenségét, és a mai napig hordozza nyelvi és kulturális örökségét. Ezek között megbújnak olyan helyek, ahol az ember egyenesen Európában érzi magát – sőt, a Karib-tengeren elszórt szigetek egész során még napjainkban is az Európai Unió arany-kék zászlója lobog.
Ilyenek például az ABC-szigetek. A Holland Királysághoz eltérő lelkesedéssel kötődő Aruba, Bonaire és Curaçao mindegyike egy politikai mikrokozmosz. Bonaire végeláthatatlan sómezőivel másvilági látvány, gyakorlatilag mégis egy holland megye, az anyaországból hat hónapos turnusokban kirendelt rendőrökkel és közigazgatással. Aruba köztársaság, önálló parlamenttel a fővárosban, Oranjestadban, melynek rendezett utcái, ódon villamosa, idejétmúlt üzletei a németalföldi vidéki kisvárosok nosztalgiáját idézik fel az 1950-es évekből – trópusi meleggel és pálmafákkal kiegészítve. A portugál nevű Curaçao székhelye, Willemstad pedig színes házaival és Amszterdamot idéző hídjaival, kanálisaival egyenesen a klasszikus flamand festészet városképeit kelti életre. A két nagyobb sziget (Bonaire és Curaçao) saját nyelvjárással rendelkezik, az utóbbi saját pénzt is bocsát ki, a karibi guildert. Mivel tavalyi ottlétemkor folyt éppen az átállás a régi holland-antillai guilderről az új fizetési eszközre, miközben az euróérmék és a dollár-bankjegyek is forgalomban maradtak, komoly matematikai fejtörést okozott egy-egy bevásárlás. Venezuela partjaihoz egyébként annyira közel fekszenek, hogy a hiperinflációval küzdő „bolivári forradalom” szocialista utópiájából megéri a halászcsónakoknak naponta dacolni a tengerrel és átingázni a holland kikötőkbe pár tucat frissen fogott zsákmánnyal – bármilyen valutáért cserébe.
Még meglepőbb volt ezek után, mikor Martinique-re sodort a szél – szó szerint. Az Erin névre keresztelt hurrikán hátszele elől ugyanis Fort-de-France öblében kellett meghúznunk magunkat. A váratlan kényszerpihenőnek köszönhetően egy kivételes hétvégét tölthettünk el Franciaország tengerentúli megyéjében. Mintha a XX. század derekán megállt volna az idő, úgy csordogál itt az élet: a Joséphine kávézó teraszán helyi Biére Lorraine sört kortyolva, az előző hét párizsi híreit olvasgatva a sárgás újságlapokon, miközben a háttérben lágy sanzonok és karibi ritmusok váltották egymást. Vasárnap természetesen minden üzlet zárva tartott, forgalom híján szabadon lehetett lézengeni az árnyas utcákon, és meghúzódni a Saint-Louis neogót katedrális padsoraiban, miközben az afrikai eredetű plébános ékes franciasággal emlékeztette nagyrészt szintén színes bőrű híveit, hogy kövessék a rózsaablakokon ábrázolt Szent Lajos lovagkirály példáját, mind az igazság szeretete, mind az élet kihívásaival való bátor szembenézés terén. Már csak azt vártuk, hogy valamelyik sarkon előszökdeljen Lütyő őrmester fess csendőregyenruhában intézkedni – a szigetlakók délutáni sziesztáját azonban nem zavarta semmilyen rendbontás.
A hurrikánt kerülgetve végül Puerto Ricóban kötöttünk ki, amely ugyan névlegesen az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozik, de saját kongresszussal, alkotmánnyal és hivatalos nyelvvel rendelkezik. Ez utóbbi a spanyol, és bizony San Juan óvárosában többször elfelejtettük, hogy nem az Ibériai-félszigeten járunk. Az utcakép, a zene, a beszélgetések háttérzaja, a mindennapi viselkedés gesztusai mind azt sugallták, hogy ha földrajzilag nem is, kulturálisan biztosan Európában vagyunk. Itt is szembetűnő volt az a biztonság, életminőség és jólét, ami néhány köztes állomásunkon hiányzott.
Saint Kitts és Barbados szigetein családommal egy nap után nem éreztük azt, hogy maradásunk lenne, ami elgondolkodtatott minket. Bármennyire is a jelenlegi politikai korrektség ellenében megy, meg kellett állapítanom, hogy azok a szigetállamok, amelyek a gyarmati birodalmak felbomlása után „dekolonizálódtak” és függetlenné váltak, kevésbe lettek sikeres társadalmak, mint azok, amelyek egy nagyobb gazdasági térség (az USA avagy európai államok) részei maradtak. Barbados esetében különösen éreztük a várostervezés hiányát, a műemlékek, közterületek elhanyagoltságát, és a megélhetés peremére szorult munkanélküliek kilátástalanságát. Kivétel talán a Dominikai Köztársaság, amely bár megőrizte történelmi kötelékeit Spanyolországgal, mégis független államként vált sikeres turistaparadicsommá. Tette ezt úgy, hogy Hispaniola szigetén osztozik Haitivel, amely talán a legrémisztőbb példája a külön utas megoldásoknak: a volt francia gyarmat fekete napszámosai a napóleoni háborúk idején átvették a hatalmat, lemészárolták a fehér lakosságot, majd vezetőik visszaállították a rabszolgaságot és halálra dolgoztatták saját népüket, hogy az európaiak által hátrahagyott könyvek ihlette, középkori stílusú várakat emeltessenek maguknak. Az ország a mai napig banditák uralta polgárháborús övezet, külföldi látogatók számára szinte megközelíthetetlen.
A karibi szigetek mellett e sorok írója leginkább akkor hökkent meg, mikor minap Québec tartományba vezetett útja. Kanada egyik legnagyobb provinciája az újvilági francia kultúra fellegvára, a nyugati félteke egyik legmagasabb életszínvonallal rendelkező régiója, amely éghajlatát, szokásait, és a jóléti társadalom közteherviseléséhez tekintve leginkább hasonlít Európára. Normandiai telepesek hozták létre a XVII. században, a francia király engedélyével, de hathatós támogatása nélkül, így kezdetektől önálló külpolitikát folytatott. A québekiek 1701-ben összehívták az északi indián törzsek vezetőit és a Grande paix de Montréal (Montreali Nagy Béke) szerződéssel megalkottak egy olyan kereskedelmi és politikai szövetséget, amelyet több állam is megirigyelhetett volna, és amely példa nélküli volt a gyarmatosítás addigi történetében. Az ezt elsöprő La Conquête, a hadjárat mellyel a Brit Birodalom elfoglalta a frankofón amerikai területeket, és az ezt követő atrocitások a mai napig referenciapontok a tartomány közéleti vitáiban. Hasonlóan a magyar kiegyezéshez a Habsburg-házzal, Québec a kanadai államszövetségen belül kiváltságos helyzetet vívott ki magának, saját országgyűléssel, zászlóval, nyelvhasználatát védő törvényekkel.
Montréal manapság is egyfajta időutazás egy alternatív világba; mi lett volna, ha a Nouvelle France megnyerte volna a britekkel vívott háborúját és a bennszülöttekkel kötött szövetségét fenntartva Észak-Amerika meghatározó nemzetévé válik? Könnyen megeshetett volna, hogy így a francia lett volna a kereskedelem, mozi és internet világnyelve. Persze még bármi megtörténhet. 1995-ben egyetlen százalékon múlt, hogy Québec elbukta a Kanadától való elszakadásért kiírt népszavazást, a közbeszéd szerint nagyrészt az ideiglenesen átjelentkezett angol anyanyelvű szavazók miatt. És 2026 októberében újra választásokat tartanak, ahol a felmérések szerint a függetlenségért síkra szálló Parti Québécois történelmi győzelemre készül. Ki tudja, talán karácsonyra már a világtérképen köszönthetjük Európa legújabb unokáját...
