Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! – írta legszörnyűbb versében a költőgéniusz, Petőfi Sándor (Akasszátok föl a királyokat, 1848) akkor, amikor a nép nemhogy hatalmas, de éppen alantas, aljas és kegyetlen kezdett lenni, és ostoba dühében vidult a csőcselék. Petőfinek, mint tudjuk, ez sem volt elég, több vért és halált akart, s végül a maga életét is feláldozta a forradalomért. Mondhatnánk, hogy a forradalmak már csak ilyenek, de ama ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilences polgárháború különösen ilyen volt. Őrültségig nőtt gonoszság, illúziók és vágyálmok, hazugságok és csalódások, elkorcsosult, emberi mivoltukból kivetkezett hősök, elállatiasodott tömeg és végtelen szenvedés jártak együtt vele. Nyomában százezer katonai és polgári áldozat a birodalom magyar felén, százezer elkerülhető halál a zűrzavarban, százezer hulla vértócsákban fekve. És még ezt hívták törvényes forradalomnak.
A nemrég elhunyt kiváló történész, Deák István híres remekművében (Deák István: The Lawful Revolution. Louis Kossuth and the Hungarians in 1948–49, 1979 – magyarul: Kossuth Lajos és a magyarok 1848–49-ben, 1983) legendásan törvényesnek nevezte azt a „szabadságharcot”, melyet méltán ítélt el, és óvott a megismétlődésétől. Mindazonáltal ami azokban a hónapokban az utcákon történt, az nem lehetett törvényes. Népünk legnagyobb része mindenesetre félt tőle, igyekezett elkerülni, és inkább a káoszt, a felfordulást és a szenvedést érzékelte belőle.
A rendszeresen szabadságszeretőnek mondott magyarság számtalan alkalmat mulasztott el, amikor felkelhetett volna az igazságtalanságokkal szemben (forradalmakban is), és sok esetben éppen béketűréséről, kitartásáról tett tanúbizonyságot.
Vezetői pedig a legtöbbször kifejezetten rosszul választották ki a pillanatot, amikor tömeget szerveztek maguk mögé.
1848-49 kétségkívül tovább tartott, mint az európai forradalmak, és lényegesen tovább, mint kellett volna („Magára hagyták, egy magára. / A gyáva népek a magyart...” – Petőfi Sándor: Európa csendes, ujra csendes, 1849), ahogyan a Rákóczi-féle „szabadságharc” is éveket húzott rá reménytelenül a történelmi pillanatra. És talán 1956 emelkedett magyar forradalma sem az első volt a szovjet megszállás alá került régióban, hanem az utolsó a maga nemében. Ezen események hagyományos megítélését ma már üdítően friss szellemű történészek vitatják, de a néprészvétel ügye súlyosabb annál, hogy szociálpszichológiai aspektusait figyelmen kívül hagyjuk.
Mert ahogyan velünk élnek még egykori ötvenhatosok, pozíciót keresnek a régi hatvannyolcasok, úgy marad meg a mi nemzedékünk örökre nyolcvankilencesnek. De 1989-ben kevesen éltük meg felszabadulásként a reményt. Népünk nagy része nemcsak nem vett részt benne, de egyenesen tartott tőle, nem állt egyértelműen a változások mellé, és még az első szabad választásokon, 1990 tavaszán is Magyarország produkálta a legalacsonyabb részvételi arányt a régióban. 1989 „alkotmánya” nem lett mindannyiunké, legfeljebb az idő tudta valamelyest legitimálni.
Ami azt illeti, az idő, a megszokás és a bejáratás kitűnő legitimáló tényező volt.
A jogállam új intézményeit valósággal belakta a közvélemény, ideértve a teljesen új intézményeket is. A magyar közjog történetében hagyománytalan Alkotmánybíróságot például a második évtizedében már szinte elárasztották a beadványok (a társadalom elfogadta, magáévá tette a jogállam infrastruktúráját, bízott annak erejében).
Ezt próbálta szabályosan delegitimálni a Fidesz 2006-ban, alantas politikai okból és célból. Bizonyos fokig sikerült is neki, és hatvan év után először ismét vér folyt a pesti utcákon – ezúttal rendőrök vére. A siker mégsem volt teljes. A fiatalok nagy számban vettek részt a kormányellenes tüntetéseken, de új rendszert nem akartak. Valahogy utólag kívánták lejátszani 1989-et, 1956 hatvanadik évfordulóján, felelős demokráciát követelve. 2010-ben aztán természetesen bekövetkezett a kormányváltás, de nem tört ki forradalom.
Az elkerülhetetlen kormányváltást fülkeforradalomnak titulálni szánalmas próbálkozás volt. A nemzeti együttműködés hazug rendszere oktrojált rendszerként jött létre, éppen a megelőző két „zavaros évtized” nyomán, a liberális demokrácia helyén.
És végre, 2026 tavaszán ez a rendszer bukott meg. Nemcsak a gyűlölt kormány távozott, a rendszernek is vége. A Tisza Párt választási győzelme megszüntette a kárhozatos politikai szisztémát, s most lépésről lépésre, tégláról téglára újra fel kell építeni az alkotmányos demokrácia katedrálisát. Így kapott értelmet a 2010-ben csak hazudott – akkor fából vaskarikának tartott – fülkeforradalom kifejezés tartalma.
Polgártársaink ugyanis, akik valódi népünnepélyt rendeztek városaink utcáin a választások éjszakáján, rendszerváltásnak élték meg az eseményeket, visszamenőlegesen relatívvá téve azokat a vitákat, amelyek az intellektuális elefántcsonttornyokban a nemzeti együttműködés rendszerének jellegéről szóltak. A rendszerváltó szavazók a zsarnokság alóli felszabadulást ünnepelték azon az éjjelen, az egyeduralom bukását, bárhogyan hívja is a tudomány az ilyesmit.
Az egykori „elmúltnyolcévezés” így most „elmúlttizenhatévezéssé” válhatott. A szabadságra ébredés kollektív öröme átélhető lett. Bízni lehet abban, hogy – ha már így esett – hazánk kihozza ebből az új helyzetből a jót, és utólag is örülni fogunk, hogy ezt megérhettük. Immár nemcsak 1989-esek, hanem 2026-osok is lehetünk.
Húsz éve főleg a fiatalok mentek protestálni. Ezúttal azonban igazat mondtak nekik arról, hogy mit tesznek. A jelek szerint negyven év kommunizmus után ugyancsak majdnem negyven év ébredés kellett ahhoz, hogy megerősödjék a közjog erejében való közhit, bekövetkezzék az akart fordulat.
Mert vajon nem éppen a százszor leírt, százszor megtagadott liberális demokrácia lett végre újból attraktív a magyar társadalom szemében?
Vajon nem azt érjük-e meg, hogy ez a szisztéma kínál vonzó alternatívát nemzetünk számára? És vajon nem világpolitikai jelentőségű-e ez a régen remélt magyar fejlemény?
Társadalmunk választásokon kifejezett akarata folytán az autoriter berendezkedés helyét a szabadság alkotmányos rendje veszi át. A kormány szinte már a megalakulása előtt kormányozni kezdett, sok feladat vár rá. De az alkotmányozás nem kormányzati feladat, hanem a nép kompetenciája. Éppen a nép alkotmányos fogalma („We the People”) nyújt reményt arra, hogy az alapszabályok alkotmányos lefektetése mindannyiunk számára és érdekében történhetik.
1848-ban Európa-szerte az alkotmányért mentek az utcára az emberek. Mint ismeretes, sok országban jártak sikerrel. Magyarországon, mint tudjuk, nem.
Hazánkban valahogyan az alkotmányalkotások sohasem sikerültek igazán. Talán most, kétszáznegyven évvel az első polgári konstitúció és lassan három évtizeddel azután, hogy kellett volna, meg lehet oldani ezt a feladatot is.
Mi, a nép, a most formálódó, új magyar köztársaság lakosai vagyunk. És mi akarjuk lefektetni az elveit. Ahogy egy ugyancsak forradalmi költő, Ady Endre (Magyar jakobinus dala, 1908) állította, ehhez nem sok adottság szükséges. „Holnap már minden a mienk lesz, / Hogyha akarunk, ha merünk.”