Hatalomtól megfosztva – Seres Lili Hannával az istenek tökéletlenségéről

Hogy kerülnek a görög istenek budapesti házak körfolyosóira és az utcákra? Hogyan találkozik ez a két világ a verseiben?

2022-ben két olvasmányélményem ősrobbanásából jöttek létre a szövegek. Éppen James Joyce Ulysses című regényét olvastam – amiről Hoványi Márton irodalmár csinált egy online olvasókört –, és teljesen beszippantott az a világ, hogy ki melyik görög mitológiai lénynek felel meg Dublin utcáin. Ezzel párhuzamosan Borbély Szilárd Bukolikatájban című könyvét forgattam, amelyben a saját gyerekkorának vidéki világát dolgozza fel mitológiai alakok segítségével. Ennek a két könyvnek a hatására születtek meg az első versek, amelyekben én a főváros VII. kerületébe rakom ezeket az alakokat. Később jöttem rá, ezzel beteljesítem egyik kamaszkori álmom, hogy valamiféle mesealakokkal futtassam be a városrészt, ahol éltem.

A görög mitológiával foglalkozott mélyebben az iskolai tanulmányai óta, vagy most kerültek elő újra ezek a történetek a könyvespolcáról?

A többistenhit, a görög mitológia meseszerűsége mindig is kicsit jobban vonzott, mint a zsidó-keresztény kultúra, de célirányosan nem ástam bele magam a témába. Fontos emlékem viszont, hogy az ELTE-n, ahol magyar szakra jártam, Tamás Ábel ókorkutatónak volt egy izgalmas, Antik témák a kortárs magyar költészetben című kurzusa, amit nagyon szerettem, de akkoriban még egyáltalán nem sejtettem, hogy nekem ehhez közöm lesz. Körülbelül két éve kaptam a hírt tőle, hogy bevitte az én verseimet is az óráira – ez elképesztő megtiszteltetés és öröm volt nekem. Ugyanúgy, ahogy az is, hogy a könyv egyik fülszövegét ő írta.

Miért fontosak még ma is ezek a történetek, mit mondanak el a jelenünkről?

Nekem az egyik legizgalmasabb jelenség a görög istenhitben az istenek tökéletlensége. Ijesztően kiszámíthatatlanok és megejtően esendők ezek a lények, kihasználnak, manipulálnak, tévednek, hibáznak, szenvednek. A mítoszok, mesék eleve nagyszerű források, az egyszerűnek tűnő komplex, mély, áthallásos történeteikkel, amelyeknek az elemeit, alakjait a kortárs magyar líra legfiatalabb generáció­ja is használja. Nekem ezen belül az istenek tökéletlensége adta az alapot és a bennük rejlő összetettség, hogy egyszerre hatalmasak és rejtélyesek, de meglepően emberiek is. A versekben előkerülnek jól ismert alakok és olyanok is, akikről nem tanultunk az iskolában, viszont kifejezett célom volt, hogy ne csak akadémikusok értsék meg a verseket, ezért mindenképp akartam egy seregszemlét is írni. Ez végül a kötet végére került, és keverednek benne az eredeti történetelemek és a könyv budapesti világa, úgyhogy, azt hiszem, egyszerre vezeti az olvasót a görög istenhit és a könyvem világában.

Amiből kiderül, hogy Perszephoné a kedvenc istennője, aki többször is felbukkan a kötetben. Miért?

Számomra ő egy hármas szereplői kapcsolódás részeként érdekes. Hádész elrabolja és elviszi az alvilágba, ahol feleségül veszi, és az alvilág istennőjévé teszi. Anyja, Démétér gyásza miatt nem hoznak termést a növények, ezért Zeusz megegyezik Hádésszel, hogy Perszephoné az év egy részét itt töltheti a földön. Nagyon szép ábrázolások vannak arról, hogyan tűnik el a fény Perszephoné szeméből, miután az alvilág, bizonyos szempontból a halál istennője lesz. Már az előző, Várunk című könyvemben is téma volt az erőszak és a genderszerepek. E sötét tónusú történet apropóján az anya bűntudatáról is írtam, hogy miként lehet megküzdeni azzal, ha a gyerekünket trauma éri. De szinte ez az egyetlen olyan történet a kötetben, amelyben fontos a görög mitológia alapvető aspektusa, a hálózatosság, az istenek közötti viszony. Ez a hálózat egyébként a kötetben kicsit felszakad, a versek inkább az elmagányosodott szereplőkre fókuszálnak. Ez persze nem volt tudatos, de társadalmi, szociális szempontból fontos jelenségnek érzem az emberek elmagányosodását, a magukra hagyottságot, különösen a versekben is megjelenő témák, például a hajléktalanság vagy a nők elleni erőszak terén.

A versekből rendkívüli társadalmi érzékenység, az elesettek iránti szolidaritás világlik ki, és nyilván az sem véletlen, hogy a városnak melyik részén kapnak helyet.

Én gyerekként ezt a környezetet szívtam magamba, a szegénység, a hátrányos helyzetű emberekkel való találkozás a mindennapjaim része volt. És nemcsak a környezetet, de a nyitottságot is „kézhez kaptam”: édesanyám természetéből és szociális munkás szakmájából fakadóan ápolt osztályszempontokon átívelő kapcsolatokat. Így bár értelmiségi családba születtem, egyáltalán nem éltem buborékban, a nyitottság, a politika és a társadalmi érdeklődés tulajdonképpen belém van kódolva. Az ugyanakkor nem volt tudatos, hogy a könyveimben ez ilyen markánsan meg fog jelenni, vagy hogy a civil munkám és az irodalmi tevékenységem ilyen szorosan fonódik majd össze.

A Közélet Iskolájában dolgozik. Hogyan jelennek meg a munkájában tapasztaltak a verseiben?

Direkt módon nem jelennek meg az ottani történetek, bár örülnék, ha egyszer majd arról is tudnék írni. 2022-ben kerültem a Közélet Iskolájához kommunikációs munkatársként, aztán oktatási munkatárs, mostanra pedig oktatási programfelelős lettem. Ez egy aktivistaiskola, ahol civil szervezeteket és szerveződő embereket támogatunk ingyenes képzésekkel, műhelyekkel, oktatási anyagokkal. Arról tanulunk közösen, hogy hogyan lehet alulról hatékonyan szerveződni és politizálni, a szónak nem feltétlenül a pártpolitikai értelmében (bár Politikus Műhelyünk is van), hanem a közügyekbe való beleszólást, a hatalommal való kapcsolatot, az érdekvédelmet illetően. Ez ugyan nem kapcsolódik közvetlenül a verseimhez, de az nagyon jó, hogy a politikai látásmódomat mindennap meg tudom élni egy aktív közösségben.

Izgalmas kontraszt, ahogy az isteneket lehozza a földre, és olyan helyzetekbe teszi, amelyekben kiszolgáltatottá válnak – hajléktalanok, erőszak áldozatai, vagy éppen bérlők, akiknek nem osztanak lapot a lakógyűlésen. Úgy érzékelem, komolyan foglalkoztatja a kérdés, hogy lehet ezekről a témákról jól, etikusan, a humánus szempontok tiszteletben tartásával írni.

A doktori disszertációmat a kortárs magyar deprivációs irodalomról írtam, ezt a kifejezést próbálom meghonosítani az irodalomtudományban az általában használt szegénységirodalom szó helyett, ami szerintem nem pontos. A szegénység szóhoz nagyon erősen tapad az anyagi vetület, de a depriváció, a valamitől való megfosztottság és hiány sokkal komplexebb dolog. Az volt a célom, hogy egy interdiszciplináris kutatást végezzek, ezért szakemberekkel konzultálva vizsgáltam szociológiai és szociálpszichológiai szempontokból is, hogy a szegénység és az azzal összefüggő szégyen mit tesz az emberrel. Prózai szövegeket elemeztem, Tar Sándor novelláit, Borbély Szilárdtól a Nincsteleneket, Bódis Krisztától a Kemény vaj című regényt. Amikor ez a verseskötet készült, nem eresztettem rá az elemzői énemet, de egy-egy pillanatra kétségtelenül eszembe jutott, hogy én vajon jól csinálom-e.

Hogy lehet jól csinálni?

Néha az egyébként jó társadalmi szándék rosszat tesz a szövegnek. Ha a szerző például egy az egyben leírja, amit az érintettek elmeséltek neki, vagy amit egy hajléktalanszállón tapasztalt, az nagyon didaktikussá válhat. Bonyolult dolog szépirodalmi fikciós szöveg és szociológiai riport között egyensúlyozni, nehéz nyelvileg jól csinálni. De közben meg fontos erről írni, mert különben tényleg nem látjuk ezeket a sorsokat. Számomra az a lényeg, hogy közösségteremtően írjunk erről, ne legyen „ők és mi” szétválasztás, mert az még jobban kettészeli a társadalmat, és akár egzotikumként ábrázolja a szegénységet. Azt is nagyon fontos lenne megmutatni, hogy a szegénység, az elszegényedés sokkal heterogénebb és sokkal dinamikusabb dolog, mint ahogy elsőre gondolhatjuk. Nekem egyébként általában is nagyon felszabadító közéleti témákról írni. Időnként felmerülnek kritikák az irodalom direkt politizálásával kapcsolatban, de egyrészt én a politika tág értelmezésében hiszek (minden témában ott a politika, hiszen közösségekbe szerveződve élünk), másrészt az elefántcsonttoronyba bújás helyett a közös ügyeinkkel való foglalkozás az az alkotói, értelmiségi attitűd, amit közel érzek magamhoz.

A versolvasással kapcsolatban azonban sok a pesszimista hang. Kik olvasnak manapság verseket?

Valóban kevesebben, mint prózát. Nekem ezzel kapcsolatban mindig az oktatás felelőssége és hatása jut eszembe. Ha tényleg sikerül megreformálni az oktatást és bevinni kortárs szövegeket az iskolákba, akkor egészen más lesz az irodalomhoz való hozzáállásunk később is. Soha nem a vers lesz a legolvasottabb műfaj, de én azt gondolom, hogy elérhetne sokkal több emberhez is a költészet. Ez részben marketing is, a közösségi médiában is tudnak jól működni a versek, de a szerzők és a kiadók aktivitása és az oktatási rendszer újragondolása mellett a kultúratámogatás felelőssége is. Az állam feladata az irodalmi intézményrendszer (folyóiratok, szervezetek, táborok, események stb.) támogatása is. Szerintem tudna ez jobban működni, csak szándék kérdése.