Bánfai Zsolt: Víznyelő

Két méterre türemkedem ki
ebből a földből, mégsem látszom.
Harmat szitál, köd, nedves árnyak úsznak
körülöttem, a mulandóság állatai.
Orromba szivárog a víz,
majd lezuhog a tüdő bokrai közé, kimosva
onnan minden mocskot, szentséget,
mit hatvanévnyi lélegzés préselt üledékké
egy elhibázott élet ingoványában.

És mégis itt állok,
mint egy hangtalan víznyelő szája,
mely nyitva maradt az ég felé.
A harmat cseppjei belém hullanak,
mintha csillagok tévednének el hajnal előtt,
s a köd – ez a vak, szelíd állat –
lassan körbeszaglássza a vállam.

A nedves árnyak tovább úsznak,
oldalukon az idő is csak csorog,
síkjain évszakok zihálnak,
ha pedig rám néznek, szemükben
már ott sötétlik a föld.

Homlokomig szökik a víz,
lassú, hideg mondatonként,
mit az ég diktál a testnek.
Mint a vénülő erdő,
hol sűrű levelekből nőtt ki a lélegzet,
s most minden ág megreszket,
mintha eső verné benn a világot.

Kimossa onnan a mocskot –
régi szavak sarából gyúrt arcokat,
elmulasztott ölelések fekete porát.
Kimossa a szentséget is,
a térdre hullott, reszkető perceket,
melyeket túl sokáig őriztem,
mint üveg alá zárt rovarokat.

Mert hatvanévnyi létezés
lassan ülepedik le az emberben.
Mint víz alján a homok,
rétegről rétegre rakódik a napok iszapja,
s mire észbe kapnál,
már mély meder lettél,
melyben suttogva forog az idő.

A mélyben, odalenn
csöndben mozdul valami:
talán egy régi kiáltás csontváza,
talán a gyermekkorból szökött fény.
De a víz nem kérdez,
csak ömlik tovább,
és mindent egyformán simít el.
A köd lassan rám fekszik,
mint felejtés a névre.
A harmat újra és újra rám hull,
s én nyelem, nyelem szótlanul,
mint a föld torkában nyíló seb.

Mert víznyelő vagyok:
amit az ég elejt, magamba fogadom.
Árnyakat, éveket,
koszt, bűnt, szentséget.
És ha egyszer megtelik bennem a mély,
csak csönd marad majd helyemen.
Nyirkos folt a kövek alatt.