Szókereső (Sándor Iván: Végig a Stefánián)

A Végig a Stefánián című kötet két részből tevődik-simul össze: egy négy fejezetre tagolt kisregényből és a szerző 2024 áprilisától 2025 októberéig vezetett naplójából – egymás pandanjaiként, egymást kölcsönösen olvasó szövegpárhuzamként, utóbbi az előbbi idő-tér-gondolati háttértörténeteként is.
A 2020-as évek közepén játszódó kisregény elbeszélője egy 64 éves, egyedül élő író, aki „a történelem tanújaként” sétálgat – lődörög” – nagyapai-apai örökségével, egy sétabottal a nevezett budapesti útvonalon, „a családi emlékek útján”, „száz év kódexét” felelevenítve, „az eltűnt idő jelenemben egymásra rétegződő foszlányainak nyomában” járva. Folyamatosan emlékezve, jegyzetelve, archiválva. A feljegyzéseiben is rögzítve-siratva-gyászolva a humanista szellem-ethosz-kultúra letűntét. Mindeközben keresi a „hiteles szavakat arra, hogy [leírhassa regényében] miben élünk”. Szókereső korzózása és könyvvásárlásai közben utcai tüntetésbe sodródik, a rendőrség sok más szimpátiatüntetővel egyetemben letartóztatja, fogdába kerül, majd sorstársai – egy könyvtárosból lett buszvezető, egy germanista professzor és egy történészhallgató – megismerését követően szabadul. Álmában leveleket fogalmaz Moszkva és Washington urának, Garri Kaszparovnak, Georg Steinernek. Ezt követően egy bécsi Chagall-kiállításon megvilágosodik: megtalálja a szavakat. Később már egykori szerelmét is; legvégül a szabadulását kieszközlő ügyvéd társaságában józsefattilaian a Duna folyását szemlélik – vég és kezdet a regény kezdő- és zárómondataiban is egybeér. Ciklikussá válik történet, regény és történelem. Ám a szellemi kultúra hanyatlását – annak formáit – megélni így is tragikus. Apokalipszis – most és mindörökké.
A 96 éves író műhelynaplója sem szólhat másról, mint a szavak erejéről – hogy megragadhassa általuk a korszakot. Hermann Broch vélelme szerint a jó irodalom ezt teszi – idézi sokszor Sándor Iván, s regényírói törekvéseiben kánonként használja. Miközben naplójában Törőcsik Mari és Kiss Manyi alakja villan fel William Shakespeare, Thomas Mann, Franz Kafka, Thomas Bernhard, Nádas Péter, Kertész Imre és mások művei egy-egy szegmensének elemzése közepette. A napi politikai-közéleti visszás történésein és a regényformákon való töprengések mellé bekúsznak az emlékek színházi élményekről, kiállításokról, utazásokról, a második világháború nyilasterrorjáról, gyerekkori megmeneküléséről a Dunába lövés elől, az ’56-os forradalomról… (Szerkezetileg-dramaturgiailag is összekomponáltan a kisregénnyel.) A bibói „zsákutcás történelmet” szakadékként értelmezi – ahonnan nem lehet visszafordulni. Vagy mégis? „A következő másfél év ad rá választ” – írja 2024 őszén. Ahogy azt is több alkalommal: „A magyar történelem kérdése: lehet-e a diktatúrát demokratikus eszközökkel felváltani.”
A válasz időközben megérkezett…
S ezzel – végezetül – idekívánkozik: a könyvet először február végi megjelenésekor olvastam, majd most, a recenzió megírásakor, április 12-ét követően újra. A szöveg semmit nem változott, míg a kontextus nagyon is – noha a regény nem (csak) a NER-ről szól, ennél jóval szélesebb a perspektívája. Mégis, az apokalipszis szó eredeti jelentése – feltárás, leleplezés – felerősödhet az olvasói tudatban, és a jelen pillanatában reményteljes derűvel fordulhat a kordokumentáló végjátékra. (Magvető, 2026. 110 o.)