Vetle Lid Larssen: A csillagtudósok (részletek a regényből)

Csábító ajánlat

Bécs, 1767. szeptember

Ha a bécsi Szent István-székesegyház volna az óra számlapjának a közepe, a régi császári és királyi csillagvizsgáló pontosan két óránál helyezkedne el, a templom főbejáratától keleti irányban, 631 lépésre. 1767-ben egy egészséges, jól táplált, fiatal gyalogos katona egy derült napon négy és fél perc alatt tette meg ezt a távolságot. Egy fáradt, középkorú, bizonytalan járású, csökkenő tüdőkapacitású udvari csillagásznak viszont tizenkettőbe telt. Ha a Wollzeilén éppen nem javították az utat. Mert mindig javították. A királyi és császári udvari csillagász ezért már régen nem járt gyalog. Miután elfogyasztotta a nagy adag, tejszínnel tálalt császármorzsát, a Graben sarkára hívatta a kocsit, és komótosan haladtak a Rotenturm utcán a Lugeck felé.
Hell Miksa szerette a világot körökben elképzelni.
Az első kör a kismutató útjának felelt meg a császárváros központjában: jezsuita templom, Anker-óra, Kohlmarkt, pestisoszlop, majd vissza a Császári Csillagvizsgálóhoz, Hell Miksa szakmájának világához. A másik kör a nagymutatót követte: Buda, Grác, Brünn és Selmecbánya – lefedve Hell Miksa életének teljes horizontját. Ebben a Bécs központjától számítva 250 kilométeres sugarú körben élte le az egész életét. Egy rövidebb, kolozsvári tartózkodást és a károlyvárosi unokatestvérénél tett négy, kevéssé jól sikerült látogatást leszámítva Hell soha nem lépte át ezt a szinte láthatatlan határvonalat. Nem látta a tengert. Nem látta az Alpokat. Nem járt a szép Itáliában. Nem látogatott el sem Párizsba, sem Londonba. Nem viszolygott az idegen nyelvektől és kultúráktól. Egyszerűen csak nem vízszintes irányultságú volt. Hanem függőleges. Mindaz, ami Hell Miksa professzort érdekelte, fölötte helyezkedett el. És ezen elsősorban nem a mi Urunkat értette, bár őt is. Hanem a világegyetemet, a Naprendszerünket, állócsillagok és bolygók sziporkázó miriádjait, amelyek abban a kozmoszban találhatók, amelyet ő három évtizeden át aprólékosan feltérképezett – fogyatkozások, csillagködök, okkultációk, üstökösök között –, pontos eredményeit pedig Európa legelismertebb csillagászati folyóiratában, az Ephemerides astronomicae-ben tette közzé. A saját kiadványában.
Hell professzor élete olyan szabályos volt, mint egy bolygó pályája.
Mindennap pontosan ugyanakkor kelt, ugyanazt a süteményt ette, és meghatározott számú órát töltött a csillagvizsgálóhoz kapcsolódó dolgozószobában. Ugyanazt is ebédelte: egy Suppentopfot vagy egy Tafelspitzet, majd elfogyasztott még egy császármorzsát, ezúttal tejszínhab nélkül, aztán mindig lepihent, és tett egy 732 lépésből álló sétát a csillagvizsgáló körül. Aztán amint besötétedett, az egyik segédje félrehúzta a nagy, lecsiszolt fakupola résfedőjét.
A hideg levegő letódult a kör alakú helyiségbe. Hell összehúzta a nyakán a bársonyköpenyt, felvett egy pár mentazöld ujjkesztyűt, előrebillentette Marinoni refraktorát, és végre kinézhetett szeretett világűrjébe, amely az évnek ebben a szakában úgy bontakozott ki a régi, sötét város fölött, mint egy sarkvirág.
Egyetlen ilyen pillanat is elég volt ahhoz, hogy értelmet adjon az életének.
Amikor hat órával később átfagyva, dideregve bebújt a takarók alá az Unteres Jesuitenplätzlön lévő szerzetesi cellájában, Hellt boldogság töltötte el.
– Mi az a három dolog, amire a legjobban vágysz az életben? – kérdezte tőle az apja, néhány nappal a halála előtt.
Hell eltűnődött.
– Belátásra. Kilátásra. És eredményekre.
Belátásra és kilátásra is szert tett. Loyola lelkigyakorlatai révén lelkileg mindig egyensúlyban volt, mint minden jó jezsuita.
A kilátást a csillagvizsgáló nyújtotta. Nem sokan tudták elképzelni, milyen gyönyörű látvány akár csak a Jupiter holdjait egy tízlábas refraktoron keresztül szemlélni. Az eredményeket illetően azonban nem volt annyira elégedett. Hell atya már régen megbékélt vele, hogy legfőbb feladata nem az, hogy saját megfigyeléseit értelmezze, hanem inkább másokéit, amelyeket szinte hetente hoztak neki futárok a Habsburg-birodalom minden részéből. Összegzett. Könyvelt. Mint egy jobbfajta tisztviselő. Igen, noha Hell kétségkívül vezető alakja volt a jezsuita szellemi világbirodalomnak, amely csak Európában több mint hatszáz főiskolából és egyetemből, valamint néhány tucat nagyobb csillagvizsgálóból állt, valami hiányzott belőle, ami felemelte volna oda, ahová saját maga szerint tartozott. A csúcsra. Hell atya világa az átfogó kép kialakítása, a rendszeresség és az ellenőrzés körül forgott. Imádta a szellemi kihívásokat, ugyanakkor gyűlölte a meglepetéseket. 1 méter 72 centiméter magas volt. Számára annál rosszabb nem történhetett, mint hogy kopognak az ajtón.
Ezért némi nyugtalansággal fogadta, hogy 1767 szeptemberének e délutánján át kell mennie a csillagvizsgálóval szomszédos helyiségbe. Nedves, hűvös nap volt, amelynek Hell minden percét jó előre beosztotta, ráadásul este Van Swietenhez készült vacsorára. Az pedig csak rontott a helyzeten, amikor meglátta, ki vár rá: egy úr, akivel azelőtt soha nem találkozott. Alacsony volt, eleven, jól öltözött. Hell három kilométeres távolságból is felismerte a hiúságot: a piperkőc régimódian öltözködött, zöld bársonyruhát, kék harisnyát viselt, parókája annyira be volt rizsporozva, hogy kisebb felhő vette körül a fejét. Az ajka rózsaszín volt, már-már nőies, arcán átlátszottak a vörös hajszálerek, a vidám duhaj ismérvei. Ugyanakkor kiválóan beszélt németül. Észak-Európa egyik legkisebb és legjelentéktelenebb országából, Dánia–Norvégiából küldték. Egy ajánlatot kellett közvetítenie.
Hell hellyel kínálta. Egyre erősebb viszolygással figyelte a követ – saját állítása szerint VII. Keresztély király személyes küldöttje – sápadt kezét, hallgatta szaggatott hangját. Miért mindig a másodvonalbeliek kerülnek be a diplomáciába?
Hell először nem is fogta fel, mit mond a férfi. Aztán egyszer csak úgy érezte, mintha egy meleg kéz alulról megfogná a szívét.
Nem jött zavarba ettől az élménytől.
Ez a férfi ugyanis nem az volt, akinek kiadta magát. Hell Miksának egyszerre nem maradt kétsége afelől, mi az, amit a kidolgozott tények és a kis, lélektelen arc mögött lát:
a sors.

Utolsó esély

Bécs, 1767. szeptember

Attól a pillanattól kezdve, hogy Bachoff követ távozott Hell Miksa cellájából, Hell élete megváltozott. Látta a mélyedést a széken, amelyen a nagykövet ült, érezte a túlságosan édes parfüm illatát, hallotta, ahogy a léptei elhalnak a cizellált lépcsőn, amelyen ő ezerszer járt fel és le anélkül, hogy bármi történt volna.
Hell atya egy egész napon át nem mert szembenézni a követ megkeresésének horderejével. Hell Miksa igen tanult jezsuita volt. Nap mint nap elvégezte kőkemény gyakorlatait: tíz éven át tanult matematikát, teológiát és filozófiát a bécsi egyetem jezsuita kollégiumában, ahol minden novíciusba beleverték a testvérek életének három alapvető szabályát: különbséget tenni jó és rossz szellemek között, uralni önmagukat, valamint készen állni arra, hogy rövid időn belül elutazzanak a világ bármelyik részére, és ott szélsőséges körülmények között éljenek.
Most mindháromra szükség lesz.
Hell atya kiment az épületből, bezárta az ajtót, és megtette 732 lépését a meleg őszi estében. Ám amikor visszaért a kiindulópontra, tett még egy kört. És még egyet. 2196 lépés. Ekkor minden a helyére került.
Olyan hatalmas távlatok nyíltak meg előtte, hogy a séta után le kellett ülnie.
Mer erre vállalkozni?
Szüksége volt egy bizalmasra.
Így hát gyors döntésre szánta el magát.
Küldöttet indított korábbi segédjéhez, aki Budán tartózkodott.
És csupán négy nappal később már ott ült vele szemben a magyar Sajnovics János. Alacsony, széles vállú férfi. Ápolt öltözetben. Birétumával az ölében. Ragyogó csizmában.
Hell sokáig fürkészte, csendben, próbálta megállapítani, hogy a legutóbbi találkozásuk óta eltelt hat évben megváltozott-e. Hozzá hasonlóan Sajnovics is jezsuita volt, hiú, megbízható és szervilis. De ennél fontosabb volt három másik tulajdonsága: jó egészségnek örvendett, kiegyensúlyozott volt a kedélyállapota, és csillagászati ismeretekkel rendelkezett. 59 telén pedig, a véget nem érő, keleti jeges szél idején, amikor Sajnovics intézte Hell levelezését, Hell még egy fontos dologra lett figyelmes: a férfi jól bírta a hideget. Soha nem panaszkodott. Ezért hát Hell kertelés nélkül közölte:
– Egy expedícióról van szó.
Sajnovics értetlenül nézett rá.
– Másfél év múlva egy szinte egyedülálló csillagászati esemény következik be. Amint tudja, a Vénusz átvonul a Nap korongja előtt. Ebben az évezredben ez eddig csak tizenegyszer fordult elő. A következő alkalom 105 év múlva lesz. Most először figyelhetjük meg mindezt modern távcsövekkel. A megfigyelések révén nagyon jelentős, alapvető ismeretekre teszünk majd szert.
– Miről? – tett fel Sajnovics egy költői kérdést.
– Miről? Hiszen tudja – felelte Hell szinte ingerülten. – Hadd mondjam el egyszerűen, Sajnovics. Ha a földgolyó különböző pontjairól megmérjük az időt, amit a Vénusz a napkorong fölött tölt, pontosan kiszámíthatjuk, milyen messze van a Föld a Naptól. Ez az elmúlt kétezer év legfontosabb tudományos megállapítása – mondta, és elhallgatott.
Sajnovics fogott pár szem diót, rágni kezdte, és Hellre pillantott.
– Más szóval a Vénusz átvonulása a kulcs ahhoz, hogy megértsük magunkat, a helyünket a mindenségben – folytatta Hell. – Expedíciókat küldenek Tahitire, San Domingóba, Oroszországba. De az északi félgömbnek a felénk eső részére is. Csak egy a gond: a Vénusz-átvonuláskor a legtöbb helyen Európában éjszaka van. A nap a láthatár alatt marad. Az északi félgömbnek egy pontja azonban, ahol a Nap egész álló nap látszik, különösen kedvező: Európa legészakibb és legkeletibb pontja – fejezte be, és elhallgatott. Figyelte a magyar reakcióját.
– Éspedig?
– Vardu.
– Vardu?
– Vardø. Egy sziget egy kevéssé ismert, elmaradott országban. Norvégiában, amely a Dán Királyság része. Tízezer kilométeres út lesz. Két év múlva érünk vissza. A fizetség szánalmas, az éghajlat kegyetlen, a lakosság erőszakos, és jezsuiták nem léphetnek be az országba. Felfegyverkezve, hamis iratokkal, álruhában kell utaznunk.
Sajnovics a szék legszélén ült, és Hellt méregette. Egy pillanatra úgy tűnt, mindjárt feláll, és távozik. Hell atya látta, mire gondol: mi lesz a barátokkal, a pályafutásával, a családjával, az ünnepekkel? Hát a veszélyekkel, a logisztikával, a közlekedéssel? Meg az élelmiszerkészletekkel, a hideggel és a betegségekkel?
Sajnovicsnak arcizma sem rándult.
– És a bor? – kérdezte.
– Visszük a magunkét.
Sajnovics egy pillanatig habozott, majd kezet nyújtott:
– Jövök.

                                                                                        Patat Bence fordítása