Csak a rendszerváltozásokat soroljuk: az I. világháborús vereség után (és jórészt annak következtében) összeomlott a Monarchia; az 1918–1919-es forradalmak; fehérterror; Horthy-rendszer; Szálasi-rezsim; demokrácia 1945-től 1948-ig; Rákosiék uralma; végül az 1956-os forradalom leverése után az MSZMP-t juttatják az NKVD tankjai hatalomra. Darvasitól tudjuk, szerette volna regénye törökszentmiklósi hőseit, bűnöseit és áldozatait napjainkig elvinni, de akkor legalább öt kötetet írt volna. A XX. század mágnesként vonzza Darvasit. A könnymutatványosok legendája című regénye (1999) a XVI–XVII. századi török hódoltság idején játszódik. A Virágzabálók (2009) az 1830–1879 közötti, főleg szegedi történelmünkkel foglalkozik, középpontjában 1848–49 áll.
Darvasi trilógiája nagyon tetszett, szerettem olvasni. A szerző, ez nekem különösen tetszett, a 40 fejezetre tagolt három kötetben nem kevesebb mint hét fejezetet az 1944–1945-ös két évre szánt (áldozott). Történészként nem vállalkozhatok arra, hogy a mű irodalmi, esztétikai értékeiről, erényeiről írjak. Azt viszont talán érdemes áttekintenem, történetileg mennyire hiteles egy bevallottan és fő célját tekintve történelmi eseményeket is részletesen, szigorú kronológiai rendben bemutató, leíró, elemző regény.
Darvasi azt mondta – Spiró Györgyre és a Padmalyra célozva −, hogy írótársa azért járt levéltárba, mert tudni akarta az igazságot. Ő – saját bevallása szerint – az Arcanum segítségével csak a korabeli sajtót tanulmányozta, valamint emlékiratokat, naplókat olvasott. Darvasi a XX. századi történelmünkről elképesztően sokat tud. Ellenőrizte például, hogy Thomas Mann utolsó magyarországi látogatása során pontosan mit mondott, és olyan, ma már kevesek által ismert urbanisztikai tényt is ismer, hogy Budapesten, az újlipótvárosi Pozsonyi úton az 1950-es években még villamos járt. A trilógiában Darvasi a mindenható (omnipotens) és mindent tudó (omniscius) elbeszélő. Magabiztosan jelentette ki egyik interjújában, hogy ő nem kutat, ő elképzel, mert ő teremteni akar. Ugyanakkor nagyon szimpatikus módon önkritikus, sőt, önironikus is tud lenni. „Én kicsit úgy vagyok a történelemmel, a történelmi hitelességgel, hogy néha láthatóan követem el a hibákat” − ismerte el az egyik nyilatkozatában. Két példát említett: az egyik barátja figyelmeztette, hogy regényének fontos zsidó szereplője nem magyarosíthatott Goldról Aranyra, mert az védett név volt. Súlyosabb hibának tartom, amit egy másik barátja vett észre: 1944-ben a deportáló vonatok Szolnokról Auschwitzba nem mehettek Sopronon keresztül. Ráadásul még utóbb, abban a nyilatkozatában, ahol ezt elismerte, „Hatvan-Sátoraljaújhely-Miskolc”-útvonalat mondott. Ezzel szemben Hatvan-Miskolc-Kassa-Krakkó-Auschwitz-Birkenau volt az útvonal, nem kanyarodtak el északkeletre, Sátoraljaújhely felé a deportáló szerelvények.
A Neandervölgyiek 2024 júniusában, a könyvhéten jelent meg. Sokan, sokfélét írtak már erről a regényről, de a történelmi hitelességét senki sem vitatta. Szegedi egyetemi kollégám, Máté-Tóth András történész-teológus vette észre, hogy a XX. század első felének nagy egyházairól, az egyházi iskolákról, az 1945 utáni egyházüldözésről szinte szó sem esik a regényben, Darvasi Mindszenty hercegprímást is csak párszor említi. Máté-Tóth szerint ez „vakfolt” a regényben.
Nekem nem az egyházak hiányoztak igazán, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia fénykora, a dinamikus gazdasági fejlődés legalább jelzésszerű ábrázolása. Annak a történelmi háttérnek a felvázolása, amikor a magyarországi malomipar a chicagóival vetekedett, amikor Lederer Ágoston győri iparmágnás bécsi házában Klimt és Schiele volt a rajztanár, s egyik Bécs környéki kastélyában hajdan Mária Terézia császárnő is szívesen időzött, Weiss Manfréd csepeli gyára pedig Közép-Európa egyik legnagyobb hadiipari konglomerátuma volt.
Arany Áronnak, a regény fontos szereplőjének, a szinte csodatévő, majdnem mindent tudó orvosnak − akinek képességeit majd az ÁVH is kihasználja − volt egy nagyapja, aki a fiát, Áron édesapját szülőfalujukból, valamikor még a XIX. század utolsó harmadában járunk, felfedező útra küldte. Az első látogatáskor nem is szólnak a fiúhoz a városban. A második alkalommal megkérdezik tőle, hogy véletlenül nem zsidó-e. Még van kedve tréfálkozni, azt válaszolja, hogy ők nem véletlenül zsidók, őket kiválasztották. A harmadik látogatásakor összeverik. A nagyapa most már elégedett, költözhetnek ebbe a városba, mert ott legalább nem ölik a zsidókat. (I/167−168. o.) Ez így életszerűtlen, valószínűtlen. Ahonnan küldi a nagyapa a fiát, ott nem bántják őket. Miért lenne jó hely az, ahol „csak” véresre verik az odavetődő zsidót? Ha már költözni akarnak, miért nem mennek valamelyik nagyvárosba, ahol sok zsidó él, ott könnyebb lett volna elvegyülni. Amikor 1883 augusztusában a tiszaeszlári vérvádas per vádlottjait a bíróság felmentette, és országszerte pogromok törtek ki, Tisza Kálmán miniszterelnök kemény kézzel verette le a zavargásokat, statáriumot vezetett be, néhány hónap alatt országszerte rendet csinált. Egy zsidó megverése még a Horthy-rendszerben is hírértékű volt, arról írtak a helyi és olykor az országos lapok, nem volt ez mindennapos esemény sem 1914 előtt, sem a Horthy-korszakban.
A regényben 1914 nyarán Pesten már a tankról beszélgetnek, pedig ezt csak 1916-ban találják fel. (I/184. o.) 1914-ben bolsevikokat emlegetnek Törökszentmiklóson, holott egy kisvárosban élő ember 1917-ig nem hallott még róluk. (I/190. o.) Senki sem tudott arról, hogy 1903-ban az illegalitásban, sőt, az emigrációban is jelentéktelen Oroszországi Szociáldemokrata Párt brüsszeli, majd londoni II. kongresszusán kisebbségben – mensintszvo − maradtak azok, akik Leninékkel, a többséggel – bolsinsztvo − szemben nem akartak hivatásos forradalmárokból álló, fegyelmezett, élcsapat pártot szervezni.
Komoly problémának érzem azt a regényben többször is leszögezett állítást, hogy „gőggel, érzéketlenséggel, figyelmetlenséggel” veszítettük el a történelmi Magyarország kétharmadát (I/379-380. o.). A Monarchia a császári Németország szövetségese volt, vele egyetértésben hódított a Balkánon. Több mint bűn, hiba volt Bosznia-Hercegovinát 1878-ban megszállni, majd 1908-ban elfoglalni, bekebelezni. Magunkra haragítottuk a hanyatló Oszmán Birodalomtól szintén nagy területeket elfoglalni akaró cári Oroszországot, feldühítettük a szerbeket, szembekerültünk a románokkal. 1871-ben Németország megalázó békét kényszerített Franciaországra, elcsatolta a zömmel német anyanyelvűek által lakott, de jelentéktelen Elzász-Lotaringiát, hadiflottáját gőzerővel kezdte fejleszteni, amivel világra segítette 1904-ben az angol-francia szövetséget, az Entente Cordiale-t. Az I. világháborúba 1917 tavaszán az USA csak habozva lépett be: a döntő lökést a korlátlan tengeralattjáró háború megindítása jelentette, amiért nem a gőgös magyar politikusok, földbirtokosok, arisztokraták, hanem a militarista porosz junkerek voltak a felelősök. Ha a Központi Hatalmak győztek volna, a Párizs-környéki békéknél is talán keményebb, imperialistább – ahogy Lenin nevezte – „rablóbékét” kényszerítettek volna a legyőzöttekre. Ezt a bolsevikok 1918 tavaszán Breszt-Litovszkban megtapasztalták.
Ha már Trianon szóba került a regényben, hol maradt a harcoló hadsereg hátába tőrt döfő „judeobolsevista világ-összeesküvés”, hol vannak a „hátországban lapuló gyáva zsidók”, és hol van Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, a numerus clausus szellemi atyja, a kormánypárt elnöke, akitől még a nácik is tanulhattak egyet és mást az antiszemita propaganda terén?
Az 1933–1939 közötti német kül- és belpolitika a regény újabb „vakfoltja”: emlegeti ugyan Darvasi a náci Németországot, ám nem tudunk meg semmit a zsidók fokozatos jogfosztásáról, arról, hogy számolta fel a jogállamot Hitler alig néhány hónap alatt. Minderről részletesen tudósított a korabeli magyar sajtó is. Németország hatalmas kül- és belpolitikai sikerei – a Saar-vidéki népszavazás, az angol-német flottaegyezmény, a Rajna-vidék remilitarizálása, a munkanélküliség felszámolása − említés nélkül maradtak. Arról még egy irodalmi mű is említést tehet, hogy miért volt olyan népszerű a náci Németország Magyarországon, miért erősödött meg a 30-as években nálunk is a szélsőjobboldal.
A regény fontos fejezetei játszódnak Kollowitz Endre gróf kastélyában és kertjében, ahová Kenderesről szomszédjuk, Horthy Miklós természetesen pontosan érkezik. Horthy hosszú évekig volt a mániákusan pontos Ferenc József császár szárnysegédje, Bécsben megszokhatta a pontosságot. Ám nem gondolhatott magára „katonaemberként”, ő tengerész volt, 1918-ban lett tengernagy. (I/520. o.) Hivatásos tengerész nem sorolja magát másik fegyvernemhez.
Az USA bevándorlási politikája az 1920-as évek elejétől radikálisan megváltozott. Angolszászok, skandinávok bevándorolhattak, de dél- és kelet-európaiak, pl. olaszok, és főleg zsidók, és legfőképpen a Németországból már tömegesen menekülni próbáló zsidók 1933 után már nem. (I/573. o.) Szép álom csupán, hogyha egy zsidónak Magyarországon már elege van a zsidóüldözésből a II. világháború idején, akkor előveszi a bőröndjét, és kivándorol Amerikába. (II/154. o.) Nem kapott volna útlevelet, és ha ezt lehetne fokozni, nagyon nem kapott volna amerikai beutazási vízumot sem.
Az elsőnek nevezett zsidótörvényt −1938. évi XV. tc. − még Darányi Kálmán terjesztette be a Képviselőházban, országszerte hetekig tárgyalták a sajtóban is, a kihirdetésén Magyarországon 1938. május 29-én már senki nem lepődhetett meg. Ebben a törvényben a zsidók boltjainak, iparjogosítványainak elvételéről még nincs szó. (II/107-112. o.)
1940 farsangján nincs az az eszement vidéki jegyző, aki Hitlernek (vagy Mussolininek...) merné maszkírozni magát Magyarországon. (II/188. o.) 1941 nyarán a regény egyik főhősének, Sós Ernának a fiát, Lackó Sándort a keleti frontra vezénylik. Tudja, hogy Moszkvánál rémes hideg van télen, elmegy meleg alsóneműt, bundát vásárolni. (II/204-205. o.) Akkor többet tudott, mint Sztálin, Churchill, Roosevelt és Hitler együtt. Senki sem gondolhatta még 1941 júniusában-júliusában, hogy a Vörös Hadsereg egy-két hónapon belül nem omlik össze. Októberben a Wehrmacht egységei már közelebb jutottak a Kremlhez, mint a seremetyevói repülőtér.
Gál Endre tanár úr, Sós Erna szeretője rosszul számolt: nem négy, hanem 23 zsidótörvény és több száz jogfosztó kormány- és miniszteriális rendelet „született” 1938–1944 között. (II/235. o.) Még nem szabadult fel 1943. februárjában Leningrád: 1944. január 27-ig tartott, amíg az utolsó náci csapatokat is kiűzték az elővárosokból. 1943 elején csak áttörték a blokádot, 1942-ben 650.000-en haltak meg a városban. (II/264. o.)
A magyar rádióban 1944. március 19-én − amikor a nácik megszállták Magyarországot − egy szó sem hangzott el megszállásról. Csak két-három nappal a megszállás után közölték az újságok, hogy itt vannak a nagy szövetségesünk minket segítő katonái. (II/340. o.) Amikor Arany Ármin „találkozik” Hitlerrel 1943 tavaszán, Darvasi azt írja, hogy „a valóságban is kezdetét veszi az Endlösung”. (II/275. o.) A zsidókérdés „Végső Megoldása” 1943 tavaszán már másfél éve zajlott: 1942 végéig négymillió zsidót gyilkoltak meg a nácik és litván, ukrán, horvát, román kollaboránsaik. A magyar zsidóknak 1944. április 5-től kellett sárga csillagot viselni, de a rendeletet már március 31-én közzétették. (II/300. o.) A hatágú, 10x10 cm nagyságú, kanárisárga szövet-csillagot kockázatos lett volna csak „odatűzni” a felsőruházat bal mellrészére, azt rendesen fel kellett varrni. Aki csak odatűzte volna, vagy nem viselte, azt megbüntették, akár internálhatták is.
A BM 6163/1944. VII. res. számú rendelete értelmében ékszereket, arany- és más értéktárgyakat, valamint pénzt nem vihettek magukkal a zsidók a gettókba. Darvasi valószínűleg R. L. Braham magyar holokauszttörténeti monográfiájának valamelyik korai kiadásából veszi, hogy az ungvári gettóba fejenként tíz pengőt bevihettek. (II/334. o.) A kárpátaljai holokauszt szakértőjétől, Kosztyó Gyula levéltáros-történésztől tudjuk, hogy egy fillért sem vihettek be magukkal az ungvári gettóba. Másutt engedékenyebbek voltak a helyi hatóságok. Mayer László levéltáros kolléga, a szombathelyi holokauszt kiváló szakértője szerint a helyi gettóba fejenként 3000 pengőt vihettek be a zsidók. Amelyik gazdag zsidónál találtak pénzt, ékszereket bármelyik gettóban, abból a csendőrnyomozók a „pénzverdének” nevezett kínzóteremben, vagy szobában kiverték, hogy a többit hová rejtette.
Az auschwitzi gázkamrákban nem voltak tusolók. Amikor „kiszabadultak” a Ciklon-B pasztillákból a mérgező hidrogén-cianid gázok, akkor nem adtak ki „sziszegő” hangot. (II/410. és 477. o.) A viszonylag nagy gázkamrákban a tetőnyílástól induló, a betonpadlóhoz rögzített, sűrű dróthálós oszlopokba szórta le a mérgező pasztillákat egy gázálarcos SS-tiszt. A Ciklon-B szemcsékből +25-26 Celsius fokon szabadult ki a mérgező gáz, amely belélegezve fulladásos halált okozott.
Budapesten 1945. január 16. nem volt a „hidak pusztulása napja”. (II/456. o.) Ezen a napon „csak” a Ferenc József −1946-tól: Szabadság − hidat robbantották fel, a Lánchidat és az Erzsébet hidat január 18-án. Viszont a Margit hidat egy véletlen robbanás már 1944. november 4-én súlyosan megrongálta.
A Távol-Keleten a Vörös Hadsereg tüzérei 1945 januárjában nem ágyúzták a japánokat. (II/468–469. o.) Ahogy azt Jaltában Sztálin megígérte, megvárták, amíg eltelik három hónap a nácik és európai szövetségeseik fegyverletétele után, és csak augusztus 8-án indították meg a mandzsúriai hadműveletet.
Gál Endre tanár urat 1945-ben Igazoló Bizottság (IB) elé állították, ez eddig rendben is van. (II/522. o.) Viszont Törökszentmiklós 1945 előtti rendőrkapitánya nem lehetett ennek az IB-nek a tagja: a pedagógusokat a saját szakszervezetük tagjaiból álló bizottság elé állították. Még kevésbé lehetett ennek az IB-nek a tagja egy volt csendőr. A zsidók deportálásának végrehajtásában részt vett csendőrséget 1945-ben bűnös szervezetnek nyilvánították, feloszlatták, a csendőrök még nyugdíjat sem kaphattak.
Amikor az ávósok Pestre rendelték Arany Ármint, nem vehették csak úgy fel az orvosi egyetemre és nem lehetett magántanuló az ott tanító híres professzorok mellett, nem kaphatott szabályos vizsgák nélkül orvosi diplomát. (III/131–159., 310.)
1948–1949 után egy ÁVH kihallgatószobában a falon csak egy Lenin- és egy Rákosi-kép: kevés. (III/334. o.) Ha valaki Sztálin elvtárs képét „elfelejtette” volna közéjük a falra felszögelni, az szabotázsért könnyen megüthette volna a bokáját. Az 1953–55-ös „enyhülés” idején az ÁVH börtöneiből néhány hét „szabadságra” senkit sem engedtek el. Súlyos vádakkal, koncepciós perekben elítélteket semmiképpen sem. (III/413-414. o.)
Darvasi történelmi tévedéseivel nincs egyedül. Katona Ferenc levéltáros kollégám hívta fel a figyelmemet többek között arra is, hogy Shakespeare egyik darabjában az óra 1000 évvel azelőtt üt, mielőtt feltalálták volna a mechanikus óraszerkezetet. A Macbethben és a Hamletben is ágyútüzet „vezényelt”, évszázadokkal a lőpor európai megjelenése előtt, a Téli regében pedig Csehországnak tengerpartot „ajándékozott”. Scott az Ivanhoe-ban már a XII. században lovagi tornát rendez, két évszázaddal ezek megszervezése előtt. Jókai A kőszívű ember fiaiban gőzmozdonyról, dinamitról ír. Márai Sándor emlékirataiban, a Föld, föld!...-ben azt írja, hogy 1938 márciusában találkozott Teleki Pál miniszterelnökkel, pedig akkor Darányi Kálmán töltötte be ezt a posztot, és még utóda, Imrédy Béla is csak készülődött, hogy a helyére üljön. Závada Pál egyik remek regényében a II. világháború idején egy szép zsidó hölgy egy férfias magyar népi értelmiségit azzal invitál a hálószobájába, hogy jöjjön vele „fajgyalázni”. Erre a magyar („árja”) férfi nem lehetett képes: az 1941. évi XV. tc., az úgynevezett „fajvédelmi” törvény csak a zsidó férfiakat fenyegette maximum három év börtönnel, ha „árja” nőkkel konszenzuális szexuális kapcsolatot létesítettek.
Darvasi László az általam felsorolt apróbb-nagyobb hibák, tévedések többségét akár a korabeli sajtó figyelmesebb olvasásával és néhány történeti szakmunka tanulmányozása segítségével el tudta volna kerülni. Darvasi nagyszerűen ír, meggyőzően ábrázol helyzeteket, emberi konfliktusokat, jellemeket. Kérem és javaslom, hogy a Neandervölgyiek folytatásában, az 1957 utáni események, történések leírásakor még többet olvasson, és esetleg egy-két történésztől is kérjen majd tanácsokat.
(Darvasi László: Neandervölgyiek I–III. Budapest, Magvető, 2024.)
