Már én ezt egyszer végigcsináltam. Once upon a time, nemzedéknyi idővel ezelőtt egy világszép völgyben hangicsáltunk nőmmel a Pannonhalmi-dombságban, lámpáskodtunk, minden olvadozott úgy '88-tól. Megpályáztunk egy képviselői helyet, kampányoltunk a falvakban, én voltam Dorka beszédírója. Mintha egy csehszlovák filmben mozogtunk volna; közös gyűlés a kisgazda jelölttel, aki utóbb tán még agrárminiszter is volt egy darabig, rendre előkapta a tárogatóját, lenyomott egy olyan sírva-vigadóst, hogy elment a kedved az egész rendszerváltástól, jártuk a völgyeket és kampányoltunk, teljes egyetértésben a kisgazdikkal a közös ellenség ellen. A Zsigulikból kiállt a trikolór, a Fidesz és az SZDSZ lobogója. Csináltunk egy kis civil szervezet-félét, a Kis Vadász Csoportot, beszélő név volt, a kis vadász volt ugyanis a vébéká: egy deci vörösbor, egy deci kóla – nem volt véletlen a névválasztás. És mint minden jó márkanév, ez a név is többjelentésű volt, mi voltunk az ország legmilitarizáltabb civil szervezete, négyünk közül ugyanis hárman valóban vadásztak, a csoport 75 százalékának volt lőfegyvere. '90 március 15-én a kültag Sandokan egy, a gyomormosás fílingjét árasztó kanárisárga Zetoron érkezett, hatalmas fekete Stetson kalapján a széles nemzetőrszalagot bokréta gyanánt öklömnyi koronás címer fogta össze, bebombázva lefűrészeltük a vörös csillagot a tanács előtti kis mikropéniszszerű obeliszkről. És lobogott és szabadságot árasztott a tavaszi szél. Még féltünk a párttitkár házánál, és féltünk a visszarendeződéstől is, meg hogy mit lépnek a hardcore komcsi kelet-nácik, ahogy most az oroszoktól szorongtunk; lehalkítottuk a hangunkat a hajdani verőlegény bácsi házánál is, aki mindig azzal dicsekedett, hogyan kínozta anno a bíborost, heréit a stokihoz szegezve. Kis falusi újságot csináltunk, a Sokoróaljai Kisbírót, szenzi volt, falusi újság, kijött az Ablak.
A Kisbíró rendszerváltó száma, a Sokoróaljai Narancs ott volt minden képviselő asztalán a parlament nyitónapján, ugyanis Büky Dorkának sikerült bejutnia a parlamentbe, magam meg a klassz rendszerváltó újságíró-iskola elvégzése után (Kéri Laci már akkor is menőmanóként tolta) lettem firkász és parlamenti tudósító, majd belpol rovatvezető a Kurírnál. Ott éltünk a Házban, az első évek boldog és végtelenül érdekes kavargásában, lubickoltunk a szabadságban, azt írtunk, amit akartunk, olyasmi égbekiáltó szemétségeket, mint most. Asszem én nyírtam ki az első képviselőt, Sz. Z.-t '92-ben, akiről utóbb kiderült, hogy még KISZ-titkárként III/III-as besúgó volt. Más gombjával szavazott, ez akkor még világbotránynak számított, lemondott a mandátumáról, másnap Boross Péter felvette maga mellé a BM-be... SZ. Z. is Fidesz-tagként kezdte, utazása a III/III-tól a KDNP-ig tartott, a mi Kis Vadász Csoportunk is fideszes volt, és olyan effektívek voltunk, hogy besegítettük a polgármesteri székbe a cukker lódokit és ősszel hárman is bekerültünk a helyi önkormányzatba.
Well, akkor a Fidesz épp liberális antikommunista jelmezét viselte, utóbb ex-KISZ-titkár vezetői a liberális maszkot egy könnyed mozdulattal cserélték le bocskaira, majd mára barna ingre, amiben felépítették azt az ántivilágot, amit most majd a feje tetejéről a talpára lehet és kell állítani. És a szabadságnak azt az erotikus boldogságát érezhetni most is, mint amiben az előző rendszerváltást követő első években lubickolt az ország; most is szabadságot áraszt a tavaszi szél, hogy egy ilyen melodramatikus hűtőmágneses hülyeséget megengedjünk magunknak, mert meg vagyunk hatva. És nemcsak ugyanazt az izgalmat érezhetni, mint anno, de azt a ritka érzést is, hogy magyar vagyok, s hogy milyen jó magyarnak lenni, mert a nagy vizsgán fényesen szerepeltünk, egészen fantasztikusan, summa cum laude abszolváltuk, bebizonyosodott, hogy van, létezik a másik Magyarország, ahol nem a faluszéli lókupecek mentalitásával és moralitásával simliznek és umbuldálnak okosba és hazudnak éjjel, hazudnak nappal, hazudnak minden hullámhosszon, hanem megpróbálják a morál hardverjén és erőszak nélkül, vidáman és szakszerűen vinni a polisz ügyeit. És az épeszű világ együtt örül velünk, örül nekünk és büszke ránk. Mert a magyarok óriási többséggel és energiával képesnek bizonyultak arra, hogy a szabadság, a demokrácia és Európa mellett döntsenek, és tényleg történelmet írtunk, befékeztük a fasizálódást, bemutattunk a főgenyáknak és megnyílt a tér, ahol ki lehet próbálni egy nevetős és normális országot csinálni a sok édes fiatallal az élen (az amúgy épp összekuszálódó és félelmetes nagyvilág káoszában). És ahol kinyílik a szabadság tere, mindig robban a színek és a kreativitás tűzijátéka, jöhet pár szép év, amiért érdemes megpróbálni igazi hazát csinálni.
A népakarat nem lett volna elég, ha nincs az ún. független sajtó, amely klasszik oknyomozásaival (és persze részben a szivárogtató szemfüles napnyugati titkosszolgálatoknak köszönhetően) szédületes lyukakat ütött a pártállam süllyedő hajóján; büszkék vagyunk a szakmánkra és ifjú kollégáinkra, nélkülük nem jött volna össze a dolog.
Jó, nehéz lesz tovább élni, elviselhetetlenül fognak hiányozni ezek az érdekes arcok, mint Vitályos, Menczer, Hoppál, Hollik, Bayer, Bencsik, Tuzson, Hankó, Takács, Tállai, Pócs – egy csodacsapat névsora, nekik kellett volna győzelemre vinni a NER-t. Péterfy Gergely Sztálingrádhoz hasonlította a Fidesz április 12-i vereségét, amikor is „a magyar társadalom leghitványabbjaiból” rekrutálódott NER történetének és „a hibrid harmadik világháborúnak fontos, talán döntő csatáját vesztette el az alkalmatlannak bizonyult hadvezér, Orbán Viktor”.
