Tömeg alakult ki a mozgólépcsőnél, mivel lefelé csak egy lépcsősor volt szabad, és azon is gyalogolni kellett, mert a biztonság kedvéért inkább leállították. Az amúgy is lassan haladó sor megállt. Két rendőr, akik eddig türelmesen felügyelték a tömeget, hirtelen elindult a lépcsőhöz, és mindenkit megkértek, hogy húzódjanak kicsit hátrébb, mert egy tolószékes lánynak segítségre van szüksége, hogy lejusson a lépcsőkön.
Az amúgy is lassan haladó sor megállt. Két rendőr, akik eddig türelmesen felügyelte a tömeget, hirtelen elindult a lépcsőhöz és mindenkit megkértek, hogy húzódjanak kicsit hátrébb, mert egy tolószékes lánynak segítségre van szüksége, hogy lejusson a lépcsőkön.
A tömeg türelmesen várt, amíg a két rendőr megfogta a kerekesszéket, és a lánnyal együtt elvitték a HÉV-hez. Ezután ismét elindult a tolongás, az igyekvés, ami akár rossz érzés is lehetett volna, mégsem féltem a tömeg dinamikájától. Ez a tömeg nem elsodort, hanem megtartott. Nem éreztem, hogy bajom eshet, pedig tudom, hogy a tömeg struktúrája, dinamikája gyorsan változhat, pillanatok alatt kiszámíthatatlanná válhat a mozgása.
A kis mozgólépcső után következett a hosszabb lépcsősor, ahol lefelé ismét nem működött a rendszer, de akik felfelé haladtak, azok élvezhették a mozgólépcsők önműködő varázsát.
A lépcsőkön leszaladni könnyen és gyorsan is lehetne, de nem abban az esetben, amikor a felfelé haladó fiatalok vidámak, mindegyik kinyújtja a tenyerét és boldogan, mosolyogva pacsit osztogat. Haladtam lefelé, bár futni szerettem volna, hogy elérjem az utolsó metrót, de valahogy ez is mellékes dolognak tűnt már abban a pillanatban.
Özönlöttek az emberek, hömpölygött a tömeg a Batthyány téren, a metróaluljáróban, a mozgólépcsőkön, mindenhonnan vidám kacagások, kurjongatások hallatszottak.
Elindultam lefelé, ők pedig jöttek felfelé. Egyikük kinyújtotta a kezét és pacsira emelte. A lefelé haladók viszonozták az ötletet és egyre-másra jelentek meg mind a két oldalon a tenyerek. Lányok-fiúk nyújtották egy pillanatra a kezeiket, és beindult a csattogás. Ki kisebb, ki nagyobb pacsit adva örvendezett a pillanatnyi ismerkedésnek haladás közben.
Tényleg régen, nagyon régen láttam ennyi boldog, vidám arcot. Ők haladtak felfelé, mi igyekeztünk lefelé, és mégis volt idő egy kis önfeledt játékra, egy kis kézpacsira, egy kis kedves légyottra.
Úgy gondolom, ránk fér az öröm, mert megbűnhődte már e nép a múltat. A jövendőről sokat mondani nem lehet, jóslatokba nem bocsátkozom, de most itt van a remény, újra megérkezett kis hazánkba.
S bár hosszú lesz az út, amíg a bizalom falai újra megerősödnek, de nincs lehetetlen.
Tanuljunk meg újra spontán örülni egymásnak, az ajkaink inkább felfelé görbüljenek, mosolyra fel!
