Egy művelt úriember neveltetése nem teljes egy itáliai körút nélkül – állapította meg az angol katolikus pap és utazó, Richard Lassels 1670-ben megjelent Itáliai utazás című könyvében, amelyben a Grand Tour (nagy utazás) kifejezést is rögzítette. A Grand Tour (vagy németül Kavalierstour) I. Erzsébet angol királynő idején vált szokássá az udvari karrierre vágyó fiatal nemesek körében: a kontinensre utaztak nyelvet és diplomáciát tanulni, politikai kapcsolatokat építeni – hasonló célokkal a dán, a német vagy a holland fiatalok is rendszeresen útra keltek már ebben az időben. A Grand Tour a XVIII–XIX. században élte virágkorát: már nemcsak az arisztokrácia, hanem a tehetősebb polgárság gyermekei is útra keltek, és kialakultak a fix útvonalak a kötelező látnivalókkal. A fiatalokat gyakran tapasztalt nevelők, úgynevezett ciceronék kísérték, akik segítettek az antik emlékek és műalkotások értelmezésében. Az út jellemzően Londonból vagy Párizsból indult, érintette a Német-római Birodalmat, csúcspontja pedig mindig Itália – Velence, Firenze, Róma, Nápoly – volt. Itália a történelem és a művészetek tárháza: itt az antik keveredik a középkorral, a reneszánsz és barokk paloták önmagukban is műalkotások, nemcsak képzőművészeti gyűjtemények kincsesbányái.
A leghíresebb Grand Tour-pittore Filippo Millerhez, avagy Giovanni Filippo Millerhez köthető – Johann Wolfgang von Goethe ezen az álnéven szökött Weimarból Itáliába 1786 őszén, hogy két éven át tanulmányozza a művészeteket, a geológiát és a botanikát. Élményét évtizedekkel később Utazás Itáliában című művében örökítette meg; útirajza generációk számára tette Itáliát a „vágyak földjévé”. Et in Arcadia ego (Én is voltam Árkádiában) – utalt a klasszikus idill megtalálására, az itáliai tartózkodása alatt érzett boldogságára, kölcsönözve és átértelmezve Guercino és Poussin híres festményeinek címét. Ugyanakkor fiatalabb kortársa, Stendhal az olasz lelket kívánta megfejteni – az itáliai nők tekintetét a Scalában –, nem „szabadtéri múzeumként”, hanem a szenvedély hazájaként tekintett Itáliára. De – Séták Itáliában című művéből tudható – végül őt sem a római káposztaszag, hanem a firenzei Santa Croce-bazilika szépsége hozta ájulásközeli állapotba, hogy Stendhal-szindrómát emlegessünk, amikor az esztétikai gyönyör szinte sokkos állapotba hoz minket.
A magyar írók, költők és képzőművészek – akárcsak a lelkes turisták – a XIX. század óta gyakran felkeresik az olasz földet – „vannak, akik a tenger sós illata, a tájat arany ködbe burkoló napfény, a kávék és a borok zamata miatt kelnek útra, másokat az antikvitás vagy a kereszténység emlékhelyei, a reneszánsz és a barokk építészet példaadó remekei, a múzeumokból és a templomokból áradó művészet vonz”. A Magyar Nemzeti Galéria új tárlata, a Dolce vita a XIX. századtól napjainkig mutatja meg, Itália milyen sok mindent adhat és jelenthet. A kiállításon 75 alkotótól mintegy 150 műtárgy – festmény, grafika, fotográfia, szobor, objekt és régészeti tárgy – szerepel; egy térben a klasszikus és a kortárs, akárcsak az olasz valóságban.
A bevezető, intenzíven színezett térben – Úton Itáliába – a XIX. századi magyar művészettörténet egyik első és legjelentősebb műve, Ferenczy István Pásztorlányka című szobra mellett olyan kortárs művekkel találkozunk, mint Kőnig Frigyes Phaselis című képe (Kőnignek éppen most van életműkiállítása Székesfehérváron, a Csók István Képtárban), illetve Kondor Attila Láthatatlan város című festménye (Kondornak csütörtökön nyílik tárlata a budapesti Resident Art Galériában). Ferenczy alkotása – amint a tárlat kurátora, Prágai Adrienn kiemelte – programadó szobor: a művész a szép mesterséget, a magyar szobrászatot kívánta útjára indítani. Ferenczy saját elhatározásából, tanulmányai elősegítése érdekében döntött úgy, hogy eljut Itáliába – ezt az utat pedig gyalog tette meg. Nemcsak megismerni, megtanulni, hanem birtokolni is akarta Itáliát: erre emlékeztet egy XV. századi, Simone Ferruccinak tulajdonított puttó-bronzszobor. Máté András 1966-os Malév-plakátja viszont arra is emlékeztet: ma már nem tart hetekig eljutni Itáliába, repülővel mindössze kétórás út.
A kiállítás későbbi szakaszában egy másik nagy „gyaloglóval” is találkozhatunk: Szerb Antal regénye, az Utas és holdvilág egyes részeinek ihletője, Amerigo Tot művészetével. Ő 1933-ban Drezdából gyalogolt el Rómáig, de egészen más megfontolásból: megszökött egy náci munkatáborból. (Hasonló módon jutott el Budapesttől Rómáig Hajnal János is, aki Giovanni Hajnalként írta be magát a művészettörténetbe – alkotásai azonban nem kerültek be a válogatásba.)
A tárlat második – A Grand Tour: művészi zarándoklatok, Itália kultusza című – szekciója az olasz kultúra iránti szüntelen rajongás történeti kereteit mutatja be. A Mitológia és irodalom című alszekció az európai kultúrát gyökereiben meghatározó mitológiai történetekre, valamint Dante és Petrarca műveire utal. Az antikvitás igézetében című egységben például azt is megfigyelhetjük, hogy a taorminai görög színház romjait nemcsak Csontváry Kosztka Tivadar örökítette meg, hanem Ligeti Antal, Vaszary János és Molnár C. Pál is – a négy festmény egymás mellett alighanem a kiállítás egyik legkedveltebb pontja lesz. A Mesterek földjén című szekció a művésszé válás, a tanulás folyamatát ismerteti meg a látogatóval: Itália a művészek örök iskolája, ahol tanítómester az antik szobrász éppúgy, mint Raffaello, Michelangelo vagy Leonardo da Vinci. A kiállítást lezáró – Dolce vita: Itália esszenciája című – szekció többek között idősebb Markó Károly eszményített tájait, Csontváry szicíliai utazásának emlékeit és Gulácsy Lajos fantáziatáját mutatja be, természetesen kortárs alkotásokkal együtt – valamint Fellinivel.
Infó: Dolce vita – Itália élménye két évszázad magyar művészetében. Magyar Nemzeti Galéria, 2026. augusztus 23-ig. A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében megvalósuló kiállítás kurátora Prágai Adrienn, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze.
