Pina Bausch Vollmond (Telihold) című darabja vonzások és taszítások sorozata. Az ellentétes irányú mozdulatok jelenetről jelenetre ismétlődnek. Újra és újra látjuk őket, de sohasem érezzük azt, hogy ugyanaz történik. Mindig óriási esemény, ha a Wuppertali Táncszínház társulata Budapestre érkezik. Noha a világhírű csapat alapítója, vezetője Pina Bausch már 2009 óta nincs köztünk és a Vollmond bemutatóját 2006-ban tartották, mégis a produkció közben azt érezhetjük, mintha épp most születne meg.
A Wuppertali Táncszínház tagjai 1995-ben jártak először Magyarországon a Vígszínházban léptek fel Bausch két meghatározó koreográfiájával a Szegfűkkel (Nelken) és a Café Müllerrel. A darabokat Esterházy Péter és Nádas Péter ajánlotta, a két író előzőleg személyesen is megismerkedett a társulattal és Bausch legendássá vált munkamódszerével. A koreográfus eltökélt célja volt, hogy közelítse a táncot a színházzal. Ebbe óriási energiát fektetett, amely jelentős eredményekkel járt. Több tanítványa ebbőn inspirálódva vitte tovább Bausch szemléletét.
A Vollmond díszlete (Tervező: Peter Pabst, Bausch egyik fontos alkotótársa) egy hatalmas sziklából és hátul egy bokáig vízzel teli árokból áll. A tizenkét táncoson, a nőkön hosszú, a férfiakon sötét ruha. (Jelmez: Marion Cito) Nagyon markáns és többször ellenpontozó a zenei válogatás, amelyben szerepelnek többek között a Balanescu Quartet, Tom Waits, vagy René Aubry dalai is. (A rendező zenei alkotótársai: Matthias Burkert és Andreas Eisenschneider)
A színpadon a vágyakozás szenvedélye ütközik a magány fájdalmával. Sokszor a férfi és a nő elindul egymás irányába, aztán a csókokat nem követi folytatás. A vágy megfeszített marad, nincs igazi beteljesülés. Noha látunk feltétel nélküli odaadást is, mintha az is csak egyfajta töredék lenne. A táncosok olykor nem csak megérintik, hanem harapják, falják is egymást, de ezek is csak egyfajta kitörések inkább. Van amikor a férfi táncos megrázza hölgy partnerét, majd megcsókolja, vagy a nő halmozza el csókokkal. Ez aztán egymás után többször is látható. Minden mozaikos, nem fejeződik be semmi. A szeretetvágyat váltják a dühkitörések, szembesítve a nézőket a mindennapok ingadozó hangulataival. Hétköznapiak a kellékek: szék, vizes flakon. Ám a cselekvések már „túlcsordultak”. Mint ahogy a kitöltött víz is túlcsordul a színpadon.
Prózai részek is bekerültek a darabba. A táncosok hol magyarul, máskor angolul szólalnak meg. Néhány mondatot mondanak mindössze, például „ a víz száz fokon forr, a tej, amikor elfordulsz”. A humor, az abszurditás keveredik a realitással és az esendőséggel, a kiszolgáltatottsággal. Mindez olyan szervesen és természetesen egymásba fonódva történik, hogy összességben nagyon is felszabadítóan hat. A páros jeleneteket akrobatikus, költői balettszólók váltják, de modern táncszínházi nyelven előadva. Az első rész végén és az előadás legvégén is a színpadon elkezd esni az eső. Szinte mindent beborít a víz. A vizes táncosok a sziklának csapódnak, felmásznak rá, majd leugranak onnan. Harcolnak a természettel, egymással, önmagukkal. Mindez óriási életigenlést sugall. Nem adhatjuk fel, mindig küzdenünk kell.
A legvégén már szinte úsznak a vízben a szereplők, a szikla mellett, jóformán alatt is. Szabadságvágyuk, katartikus eufóriájuk mindent legyőz. Megszűnnek az akadályok. Mindezt a magyar választás napján, annak is a délutánján láttam a Müpában. Mire kisétáltam az előadásról, már kezdetét vette a valódi önfeledt örömünnep. A szellem kiszabadult a palackból. A művészet már megint élesen összeért a valósággal. Pina Bausch táncosainak színpadi könnyedsége, mozdulataik meglepő váratlansága, kreativitásuk megállíthatatlan féktelensége összeért a budai aszfalt rendszert váltó mámoros ünnepi éjszakájával.
Infó: Pina Bausch Vollmond (Telihold) A Wuppertali Táncszínház vendégjátéka. Bartók Tavasz, Müpa Fesztivál Színház, 2026. április 12.
