Öt, hazájától távol élő, 18–20 év közötti magyar fiatal lánnyal beszélgettem a párizsi magyar konzulátusnál leadott szavazás után. Egy közeli pékségben ültünk le kávézni. Mindannyian Franciaországban tanulnak: egyikük színészosztályba jár, másikuk jogot tanul a Sorbonne-on, van köztük francia szakos, történelmet és jogot hallgató, valamint a Montpellier-i egyetemen nemzetközi gazdaságot tanuló diák is.
Amikor arról kérdeztem őket, mi vezette őket Franciaországba, egy fontos dolgot mindannyian hangsúlyoztak: nem kényszerből mentek el Magyarországról, és nem azért, mert üldözöttnek érezték volna magukat a saját hazájukban. Számukra a francia nyelv, a francia egyetemek és az itteni lehetőségek jelentettek olyan vonzerőt, amelyek miatt már nagyon fiatalon úgy döntöttek, hogy ebbe az irányba indulnak.
A szavazás mögött azonban egészen más motiváció húzódik.
Azért utaztak el a párizsi konzulátusra – volt, aki több száz kilométert tett meg, a Montpellier-ben tanuló fiatal például vonattal szelte át az országot –, mert fontosnak tartják, mi történik Magyarországon. Nemcsak saját maguk miatt, hanem azokért is, akik otthon maradtak: a családjukért, a barátaikért.
„Szeretnék újra arról beszélgetni külföldön az emberekkel, hogy milyen finom a gulyásleves – és nem arról, hogy Orbán Viktor mit tesz az Európai Unióval”
– fogalmazott egyikük.
Azt mondják, a saját bőrükön érzik, hogy Magyarország megítélése az elmúlt években jelentősen megváltozott. Ha szóba kerül az ország, gyakran azonnal politikai kontextusban jelenik meg, és nem pozitív értelemben. Egyetemi közegükben és baráti társaságaikban is folyamatosan jelen van a téma, a választás közeledtével pedig különösen felerősödött a figyelem.
Szerintük ez a figyelem nem egy „átlagos” választásnak szól. Úgy látják, Európa most azt figyeli: képes-e egy ország demokratikus úton változtatni egy olyan politikai rendszeren, amelyet ők autokratikusnak és a szélsőjobb felé tolódónak érzékelnek.
IBUSZ-zászló alatt érkeztek, euforikus hangulatban szavaztak a párizsi konzulátusonA beszélgetés során többször visszatértek arra is, milyen élmény volt ilyen fiatalon elhagyni Magyarországot. Beszéltek az úgynevezett „rózsaszín hónapról”, amikor minden új és izgalmas, majd az ezt követő felismerésről: hosszabb távon egyedül kell helytállniuk, idegen környezetben, saját erőből.
Külön szóba került az oktatás kérdése is.
Többen arról beszéltek, hogy Franciaországban döbbentek rá, mennyire hiányos alapokat kaptak például a nyelvoktatás terén – annak ellenére, hogy erősnek tartott magyar középiskolákból érkeztek.
Úgy érzik, a megszerzett tudás sok esetben nem volt elegendő ahhoz, hogy magabiztosan boldoguljanak egy élő, mindennapi nyelvi környezetben.
„Az ember mindenhez hozzá tud szokni” – mondták. Ugyanakkor hozzátették: annak, aki szoros kapcsolatban áll a családjával, a távolság nagyon fájdalmas tud lenni.
Egyikük, aki kiválóan beszél magyarul, bár még nem élt Magyarországon – Luxemburgban nőtt fel magyar tanár szülők gyermekeként –, arról beszélt: kifejezetten vágyik arra, hogy egy normalizálódó helyzetben egyszer hazaköltözhessen. „Haza és otthon Magyarországon” – így fogalmazott.
Egy másik fiatal, aki jogot tanul, korábban természetesnek tartotta, hogy Franciaországban építi fel az életét. Azóta azonban, hogy megismerte az ottani oktatási és szakmai közeget, új gondolatok fogalmazódtak meg benne. Nevetve azt mondta, „nacionalistább lett, mint valaha”: egyre erősebben érzi, hogy a megszerzett tudást szeretné egyszer visszavinni Magyarországra, és ott hasznosítani.
A színésznek készülő fiatal arról beszélt, hogy mindig is magyar színészként képzelte el magát, a magyar kultúrához való mély kötődése miatt. Most azonban, Franciaországban tanulva, egyre gyakrabban merül fel benne a kérdés: vissza tud-e majd lépni a magyar kulturális és intézményi rendszerbe.
Már csaknem hatmillióan szavaztak, Orbán Balázs csúcsra járatja a háborús pszichózist – Percről percre a parlamenti választásrólA jövő kérdése mindenkinél nyitott – de a választás kimenetele szerintük meghatározó lehet.
Abban egyetértettek, hogy ha a jelenlegi kormány ismét győzne, az sokak számára egyfajta végpontot jelentene. Nem csak a saját döntéseikben, hanem a családjaikéban is. Többen arról beszéltek, hogy a közvetlen környezetükben sokan ehhez a választáshoz kötik a „menni vagy maradni” kérdését.
„Ha ez a választás elveszik, a szüleim csomagolnak és jönnek utánunk”
– mondta egyikük.
Egy másik fiatal szerint nemcsak a fiatalok gondolkodnak így: a szüleik generációjában, akár hatvan év felett is egyre többen fontolgatják az ország elhagyását. Úgy fogalmazott: sokak szemében „bárhol jobb élni, mint ebben a rendszerben”.
A beszélgetés egyik legerősebb közös pontja a felelősség érzése volt.
Nem egyszerű választásként tekintenek a mostanira, hanem történelmi pillanatként: szerintük ez „rendszerváltás” és „demokráciaválasztás” egyszerre. Úgy érzik, a fiatal generációnak különösen nagy szerepe van abban, hogy milyen irányba halad tovább Magyarország – és hogy ez a döntés nem csak az ország, hanem a tágabb európai közeg szempontjából is jelentős.
„Az ember nem élhet elszigetelten a saját országában”
– fogalmaztak. Szerintük a világ folyamatai összefüggenek, és a magyar választás is része ennek a nagyobb egésznek.
A Párizsi Konzulátuson leadott szavazatuk számukra nemcsak állampolgári aktus volt, hanem egyfajta személyes állásfoglalás is arról, hogy milyen jövőt képzelnek el – maguknak és az országnak, amelyhez, bárhol éljenek is, továbbra is tartozni akarnak.
„Csak legyen igazságosabb, élhetőbb ország”