Fogok-e szavazni, kérdezte egy távolabbi rokon, akivel évente egyszer-kétszer futunk össze, a nagyobb családi ünnepeken. Mondom, ez már nálam nem kérdés, mert már elküldtem levélben a voksomat. Négy éve dühömben nem mentem el szavazni, ezt később félig-meddig megbántam. Akkor leginkább azért nem vettem a fáradtságot, mert nem volt az én ízlésemhez passzoló jelölt. Azóta annyi változott, hogy teljesen félretettem az ízlésemet, mert be kellett látnom, hogy nem olyan politikusoknak kedveznek ezek az idők, akiket én elképzelek az asztalom mögül, vagy akiket még volt szerencsém élőben látni a rendszerváltás körül. Harsányabb, felszínesebb világ ez, amelyben sokkal jobban kell kezelni a látszatokat, mint a lényeget. Azt viszont mindennél jobban látom, hogy kit vagy mit nem szeretnék.
A következő kérdés ugyanis már arra vonatkozott, hogy szerintem kire érdemes szavazni. Én mégiscsak újságba író ember vagyok, jobban tudom az ilyesmit. Mondtam, hogy ez semmit sem jelent, cseppet sem vagyok okosabb e tekintetben, hiszen én is csak a magam szűk szemszögéből látom a világot. Egy megfontolásra érdemes szempontom viszont talán lenne: ne félelemből szavazzon, mert az nem túl jó tanácsadó. Főként, ha mesterségesen gerjesztett, haszonelvű félelemről van szó. Hiszen ha egy kicsit is hátrébb lép, talán ő maga is belátja, hogy elenyésző lehet azon emberek száma, akik valóban azt szeretnék, ha a gyermekeiknek, unokáiknak vagy saját maguknak háborúba kellene menniük. Tán még a hivatásos katonáink zöme is így van ezzel, pedig nekik elvileg ez lenne a mesterségük. Ugyan a mi generációnknak már nincs élő tapasztalata a háborúról, de számos könyv és film segített megérteni, hogy a háborúnak nincs és nem is lesz jó oldala. És főként nincs romantikája. Veszít abban mindenki. Elég csak fellapozni Szvetlana Alekszejevics kijózanító műveit (Fiúk cinkkoporsóban, Utolsó tanúk) vagy Katyerina Gorgyejeva felkavaró könyvét (Vidd el a gyászom – sorsok az orosz–ukrán háborúból), ha nem regényekre, hanem valódi történetekre vagyunk kíváncsiak olyan emberekről, akik mi lennénk hasonló helyzetben. Ekkor döbbenhet rá az olvasó, hogy talán még nem is ismeri az igazi félelmet és rettegést.
Persze a rokon kérdései is csak akkor maradnak relevánsak (ahogy az én szavazatom is), ha nem sikerül a mostani „szerencsés véletlenből” – hogy valaki robbanószerkezetet helyezett el a Török Áramlat gázvezetékénél – azt kipréselni, hogy mindannyiunknak az lenne a legjobb, ha nem is tartanánk meg a választást. De az sem a rációnak kedvez, hogy ez az épp időben felfedezett szerkezet a hisztériáig fokozhatja a félelmet azokban, akik védtelenek a felkorbácsolt érzelmekkel szemben. Hiszen a félelem az, ami mindennél, még a gyűlöletnél is jobban elvakít: még azt sem engedi látni, ami elvileg itt van a szemünk előtt. Ám így voltaképpen a kérdés is egyszerűbb, tényleg az az érdekünk, hogy ne a valósággal bíbelődjünk? Tényleg a falra festett mumusok döntsenek helyettünk, még ha azok annyira igaziaknak is tűnnek?