Lehetne az is az írás címe, hogy az utolsó hét a NER-ben, de hol vagyunk még attól? Mostanában naponta annyi minden történik, ami máskor évekre elég lenne belpolitikának, ráadásul – bármi lesz a választás eredménye – április 12. után is nehéz hetek jönnek, és az az állandó feszültség, amely már két éve a mindennapjaink része, a legjobb esetben is majd májusra enyhül némiképp, miután összeült az új parlament, és esküt tett az új kormány. Addig pedig még akármi is történhet, és azt, hogy „akármi”, ezúttal szó szerint kell érteni – ami a csövön kifér, ugye.
De attól még tény, hogy bármilyen hosszú volt az idáig vezető út, és bármennyire nem lesz rövid a célegyenes sem, a szavazás előtti utolsó hétben vagyunk, és – hacsak az orosz mintájú/hátterű orbáni trükközés végképp el nem fajul – egy hét múlva ilyenkor talán már tudni fogjuk, hogy leváltható-e békés úton egy olyan rezsim, amely az alkotmányozó többség birtokában 16 év alatt (jelentős mértékben alkotmányellenesen, v.ö. „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom kizárólagos birtoklására”) teljesen a saját képére és igényeire formálta a jogrendszert és a politikát. A friss közvéleménykutatások szerint minimum minden második választópolgár kételkedik ebben: ki puccstól tart, ki csalástól, a voksolás elnapolásától, a legesélyesebb ellenzéki erő kizárásától, a még rendkívülibb állapot bevezetésétől vagy a bukás után az eredmény negligálásától – a megközelítések változatosak, de milliók gondolkodása mutat abba az irányba, hogy a Fidesz akkor is megpróbálja elsumákolni a demokratikus hatalomátadást, ha egyébként a szavazók többsége azt akarja, hogy távozzon.
Nem csak a kampány tartalma erősíti ezt az érzetet, hanem a hatalomgyakorlás eddigi módja is. Ami az előbbit, vagyis a kampányt illeti, az a végére tényleg olyan mocskos lett, ahogy a szakértők az utóbbi, azaz a hatalomgyakorlás módja alapján megjósolták. És nem, nem a Tisza tette mocskossá: ami miatt utóbb majd az igazságszolgáltatásnak is lesz vagy lehet dolga vele – a titkosszolgálatok rászabadítása az egyik ellenzéki pártra és a kormánykritikus választókra, az állami erőforrások gátlástalan felhasználása pártcélokra, a „közmédia” egypárti elfogultsága, az állampárt kampányának álcivilekhez és ismeretlen forrásokból működő cégekhez történő kiszervezése, az orosz (és a szerb) állam szerveinek eddig soha nem látott mértékű beavatkozása stb. –, az mind a Fidesz térfelén, a Fidesz érdekében történt.
Ennyi amoralitás után alighanem fölösleges morális érvekkel előhozakodni, de a legkeresztényebb kormány(párt) a nagyböjtöt is végighazudta nem létező Tisza-programról, az óvodásokon és a világtól elzárva élő idősökön kívül senki számára nem hihető ukrán fenyegetésről, „ukrán aranykonvojról” – amelynek az ügyében máig nem sikerült senkit meggyanúsítani, és utólag kellett jogszabályt fabrikálni hozzá, hogy a lefoglalás ne legyen ordítóan törvénytelen –, az olcsó orosz energia elvesztésének veszélyéről (az orosz gázt Európában a legdrágábban vesszük, az orosz Ural olaj pedig jelenleg drágább, mint a nyugati Brent), a szerbiai gázcső elleni, kizárólag a Fidesz-kampány logikájában értelmet nyerő álmerényletről, meg a háborúpárti Brüsszelről, miközben Orbán Viktor két szövetségese, Putyin és Trump borítja éppen lángokba a világot. A katolikus teológiában kevéssé járatosak kedvéért: a hamvazószerdától húsvétig tartó nagyböjt, ami most egybeesett a hardcore kampányidőszakkal, elsősorban a bűnbánatról, azaz a bűneinkkel történő szembefordulásról szól(na). Ehhez képest
nincs olyan kormánypárti politikus, a kereszténydemokratákat is beleértve, aki ne posztolt volna ki naponta valami otromba hazugságot végig a nagyböjti időben.
Az optimista olvasat szerint egy hetük maradt rá (még ha ez az egy hét, meg az utána következő egy hónapos átmenet pont annyira lesz is erkölcsös meg keresztényi, mint a kormányzásuk). A pesszimista verzió viszont úgy szól, hogy amit eddig láttunk, az még mindig csupán az előjáték, és semmi, de tényleg semmi nem lesz drága nekik azért, hogy a nyakunkon maradhassanak.
