Nagy érdeklődéssel és leküzdhetetlen gyanakvással várom a magyar választásokat. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy vereség után Orbán Viktor egyszerűen összepakolja a holmiját és hazamegy a már annyira megszokott, természetes otthonának tekintett miniszterelnöki hivatalából, a várbeli egykori karmelita kolostorból. Márpedig a közvéleménykutatások eredményei tartósan az ellenzéki Tisza Párt jelentős előnyét mutatják. Április elején a 21 Kutatóközpont 16 százalékos Tisza-vezetést mért a pártot választani tudók között.
Elege lenne a magyar lakosságnak az orbáni hazugságáradatból? Elege lenne ”Brüsszel” örökös gyalázásából, hogy “az elmúlt 20 évben fenntarthatatlan helyzetbe sodorta Európát, mert Brüsszelnek nem az európai emberek voltak az elsők, hanem a migránsok? Terrorfenyegetettség, bűnözés, antiszemitizmus, keresztényellenesség és gazdasági megrendülés – ezt hozta a politikájuk”. (El kell ismerni, hogy e mély gondolat az egyszerre antiszemita és keresztényellenes Brüsszelről újszerű. Ugyanúgy, mint az Európa-ellenes Európai Unió, amely valójában a migránsokat képviseli.) Akkor vajon miért nem lépteti ki az Orbán-kormány Magyarországot az Európai Unióból?
Felelevenedett előttem a történelem sok híres választási csalása. A két világháború között a Horthy-rezsim minden választása csalás volt, hiszen erősen limitálták a szavazásra jogosultak számát. 1935-ben a lakosság alig több mint egyharmadának volt szavazati joga, és ezt 1939-ben 29 százalékra csökkentették. A nők 1919-ben szavazati jogot kaptak ugyan, de a különböző, például vagyoni korlátozások miatt az általános és titkos női választójog csak az 1945-ös választásokon valósult meg. Továbbá a szavazás nem volt titkos - ez “nem fért össze a magyarság nyílt jellemével” -, végül csak 1938-ban vezették be. A szavazóképességet pedig eleinte 2, majd 6 év egyhelyben lakáshoz is kötötték.
De az idősebb generációk még nem felejtették el a hírhedett 1947. évi választási botrányt sem, amikor Rákosi Mátyás tömegesen alkalmazott szavazókat, akik speciális - illegális - engedéllyel többször is szavaztak: innen a „kékcédulás választás” neve.
A választási csalás természetesen nem magyar sajátosság. Az úgynevezett Barmat botrány a weimari német köztársaságban történt 1925-ben. A korábbi kancellárnak, Gustav Bauernak le kellett mondania képviselői mandátumáról, és az 1925. évi elnökválasztáson ez a jobboldal jelöltje, Paul von Hindenburg győzelmével fontos állomássá vált a nácizmus előretörésének majd hatalomra jutásának útján.
De hadd említsem meg a Magyarországon nem ismert 1927. évi libériai választásokat is, melyeket a Guinness Rekordok Könyve a történelem legnagyobb választási csalásaként tart nyilván. Ekkor a hivatalban lévő és újra induló elnök, Charles D. B. King földcsuszamlásszerű győzelmet aratott.
Történt azonban egy kis hiba. Miközben 15 ezer szavazásra jogosult polgár volt, az elnök 234 ezer szavazatot nyert el.
Nagy érdeklődéssel és leküzdhetetlen gyanakvással várom tehát a hétvégi magyar választásokat.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
