Valahol a vidéki Magyarországon azt követeli az edző a szépreményű ifjú sportolótól, hogy a szülei szavazzanak a Fideszre, és erről mutassanak be neki fényképes bizonyítékot. Mire a Facebook élelmes népe máris ötletelni kezd: be kell húzni a Fideszre, aztán kérni új szavazólapot a rontott helyett, és már lehet is szavazni arra, akire amúgy szeretne a kedves szülő.
Természetesen nekem könnyű, nem az én gyerekem kockáztatja az ígéretes sportkarriert, ha nem igazolja a család az edzőnek, hogy jól szavazott. De azért mégiscsak megáll az ember esze. És nem is elsősorban azon, hogy valaki képes ilyen nyíltan, a szabadságjogokat semmibe véve beavatkozni mások életébe. Ez egyfajta erkölcsi paralízis, az utóbbi tizenhat év többek között azzal rombolta szét jóvátehetetlenül a társadalom szövetét, hogy azt sulykolta, az öncélú erőszaknak, a hatalommal való permanens visszaélésnek igenis van létjogosultsága.
Ha miniszterelnök vagy, megvétózhatod a korábban már elfogadott döntéseket is. Ha edző vagy, megkövetelheted, hogy mások a te szád íze szerint szavazzanak.
Az viszont elképesztő, hogy művelt emberek egy ilyen történet hallatán rutinszerűen azon kezdenek morfondírozni, hogyan lehet átejteni az edzőt, hogy lehet úgy csinálni, mintha a Fideszre ment volna a szavazat. Mégis, mikor kellene demonstrálni a gyereknek, ha nem most, hogy demokratának lenni annyi tesz, nem félni? Mikor kellene megértenie, hogy ragaszkodunk a szabadságunkhoz, és az edző szabja csak meg a lábemelések számát, de ne szóljon bele a szavazásba? Mikor kéne világossá válnia, hogy a szabadság olykor áldozatokat követel, és igen, lehet, hogy az edző haragudni fog, lehet, hogy nem visz el a következő versenyre, de akkor is: eddig és ne tovább? Ha ebbe most belemegyünk, akkor soha nem lesz vége. Legközelebb majd mást, még rosszabbat akar.
Ez a mi felelősségünk. Mert Magyarország még az unokáink idejére sem lesz ismét élhető, ha a gyerekeinknek nem tanítjuk meg, hogy nem szabad ugyanazokat az alkukat megkötniük, amelyekre a mi nemzedékünk élete már ráment.