A másodperc észrevehetetlen milliomszekundumában még tél van, de már billenünk a tavaszba. Lebegünk a két világ között a semmiben, és készülődik köröttünk a minden. Március huszadikán 14 óra 46 perc és 46 másodperckor a Nap az éggömb déli feléről az északira lépett át, és mindkét féltekén ugyanannyi ideig, 12-12 órán át tartott a nappal és az éjszaka. Ezzel kezdetét vette a csillagászati tavasz, akkortól a nappalok hosszabbak lesznek az éjszakáknál egészen június 21-éig, a nyári napfordulóig, ami után ismét rövidülnek a nappalok és haladunk befelé a télbe, pedig még odakint a tombolni fog a kánikula, amikor csak álom a hűsítő megkönnyebbülés.
A vonaton érzem ezt a semmiben lebegést, amikor két ország között vagyok éppen. Átsuhan a szerelvény a láthatatlan, schengeni határon, se itt, se ott nem vagyok. Érdeklődve nézegetem ezt az oldalt, az ittenit, az ismerős lepusztultat, ám közben lélekben már odaát, a rendezettben vagyok. Aztán a testem utoléri a lelkemet és mint a hűs fuvallat hatására a hőségben, megkönnyebbülök.
Végre szabadon! Háborús nyomasztás és kamuk nélkül, kampányszöveg, átverés, csalás, lopás, gyanakvás, AI- és hazugságmentesen, csak úgy emberien létezem.
Hiába szeretem a hazámat, ha tágabb pátriánkban, Európában számkivetettek lettünk. Illetve még nem, még van egy utolsó lehetőségünk április 12-én, de érzem, ez most nemcsak a mi akaratunkon múlik, ennek ellenére tegyünk meg mindent, ami rajtunk múlik, a mi feladatunk. Az lenne jó, ha 12-én azzal ébrednénk, hogy most múlik pontosan – és igenis, rajtunk. Csakis rajtunk. Mit kell ahhoz tennünk, hogy nyugodt lelkiismerettel induljunk, szívünket is ünneplőbe öltöztetve, voksolni? Azt, hogy addig körültekintően figyeljük a jelölteket, megnézzük pro és kontra, ki mit tett le az asztalra, eddig mit tett az, akiben megbíztunk, és vajon kitől mi várható a jövőben. A házi feladat ebben a két hétben, hogy megpróbáljuk kizárni a fals híreknek álcázott rémületkeltést, uszítást, hogy ne foglaljunk állást a trollokkal teli kommentszekcióban, ha arra van időnk, energiánk, még elemzéseket is olvassunk, hogy majd az urnák elé járulva legyen alapfogalmunk arról, mit akarunk, mi lenne nekünk a legjobb. Személyesen és társadalmilag. Is. A választás, a szavazás, most nemcsak alapjog, hanem kötelesség is. Hozzátehetném, hogy kutya, de az most nem jó ómen. Ha kissé távolabbról, egy európai nép szemével tekintünk kicsiny hazánkra, objektívebben tudjuk megítélni az itteni (ottani?) zűrzavart. Mit gondolhatnak rólunk? Egyenlőségjelet tesznek vajon vezetőink, és nemzetünk közé? Vagy tudják, a népakarat elcsúszott, mert hibáztunk, és lustaságból hagytuk, hogy garázdálkodhassanak a beléjük vetett bizalmunkkal? Ők, a többi európai nép, aki közösen, politikai és financiális összefogással próbálja túlélni az orosz és amerikai agressziót – a kontinensünkön gazdasági térhódítást élvező, ezáltal passzív agresszornak tekinthető kínaival együtt –, és visszanyerni uniós integritását és szuverenitását, amit a mi vezetőink, valljuk be, rettentően megnehezítenek a saját hatalomban tartásuk érdekében. Ami egyáltalán nem a mi, közös érdekünk. Érdemes megkérdezni a körülöttünk élőket, amikor környező országokban járunk, mit tudnak, vélnek, gondolnak rólunk most. Ahol, hogy befogadjanak, mint turistát, vagy akár bevándorlót, másképp kell viselkednünk, mint itthon.
A balkanizálódott közélet hatására kialakult szokásokat le kell vetkőzni, és visszaterelni létünket az egyetemes emberi együttélés keretei közé. Az európaias viselkedés alapja a kölcsönös tisztelet.
