Nem kívánt törlendő? – Mesterséges és emberi fantáziákról Lipcsey Emőkével

Íróként állandóan teremt, képzelt világokat alkot a szövegeiben a szövegei által. A most megjelent, Cancel című kötete több novellájában ugyanakkor külön témává teszi a szimulált világok, virtuális valóságok létezését, amelyekben akár mi, emberek is élünk. Milyenek ezek a világok, és honnan származik az érdeklődése a széles körben a Mátrix című filmekből ismert elképzelés iránt?

Ezek a novellák hipotetikusan elképzelhető világokat jelenítenek meg, a történeteik hátterében pedig olyan tudományos elméletek és eredmények állnak, amelyek akár már ma igazak, vagy holnapra beteljesülhetnek – tehát nem science fiction irodalomról beszélünk. A Citromsárga és azúrkék, valamint az Ajtók című novella attól rokon, mert az az elmélet áll mögöttük, ami szerint a világunk nem valóságos, hanem valami vagy valakik mintegy számítógépes programként vagy játékként futtatják. A szimulációs elmélet egyik legismertebb képviselője, az ausztrál tudat- és technológiafilozófus David Chalmers a valóság és a virtualitás problematikáját feszegeti, és arra a következtetésre jut, hogy a virtuális is valóságos, és még az is lehet, hogy a valóság, amiben élünk, tulajdonképpen virtuális, „csak” szimuláció. És igen, az a feltételezés, hogy szimulációban élünk, valóban a Mátrix óta borzolja kollektívan a kedélyeket. Ám erre Chalmers csak könnyedén megvonja a vállat, mert szerinte ha így is lenne, a szimulált világ számunkra akkor is a valóságot jelentené. Ahogy a novelláim hősei is – szimuláció ide vagy oda – ugyanúgy élik az életüket, mintha mi sem történt volna.
A Dav című elbeszéléssel kicsit más a helyzet. Itt nem kívülről szimulálja valaki a valóságot, hanem a mai mesterséges intelligenciával (AI/MI) már holnap megvalósítható lehetőségekről esik szól. A biometrikus azonosítók segítségével akár egy emberi agyat is frissíteni lehet. Mi történik akkor, ha valakinek megjelenik testi valójában a frissített változata? Milyen hatással lehet mindez általában is az emberi sorsokra? Ezeket a kérdéseket boncolgatja ez a novella.

Mit gondol, miért vonzó az emberek jó része számára az isteni teremtés, a földön kívüli idegenek beavatkozása, akár a szimulált valóságban való hit, szemben a darwini evolúcióelmélet véletlenszerűségével?

Minél többet tudunk a világról, annál kevésbé értjük – azt hiszem, ez a kulcsa a dolognak. A fizika törvényeinek értelmében a világunk és mi nem is létezhetnénk. Az ősrobbanás során ugyanis az energia párokba rendeződött: anyaggá és antianyaggá vált. A részecskefizika modellje alapján minden részecskének létezik egy azonos tömeggel és ellentétes töltéssel bíró antirészecske párja. Ha ezek ütköznek, kioltják, megsemmisítik egymást – tehát már maga az univerzum sem létezhetne. Ehhez képest mit látunk? Itt van, anyagszerűen. A tudósok nem értik, hogyan lehetséges mindez. Ebből az elméletből is kitűnik: a létezésünkre nincs magyarázat. Az ember viszont meg akarja érteni a körülötte lévő világot s benne a saját létezését. Ilyenkor fordul az isteni teremtés, a földönkívüliek, bármi más felé, ami fogódzót jelent a számára. Hozzá kell tennem, az anyagi világban is érzékelhető valamiféle evolúció, amiről azonban nem tudjuk, hogy van-e célja, vagy céltalan. De egyáltalán, mi az a cél, mi a célnélküliség?... Egyes egyetemes evolúciós elméletek szerint a fejlődés célja egyfajta szuperintelligencia létrejötte, amit egy ponton már isteninek is nevezhetünk. Ha így van, máris újabb érdekes kérdéseket lehet felvetni: vajon az MI egy ilyen fejlődési állomás lenne, vagy maga Isten? Netán isteni szuperintelligencia hozta létre az embert, vagy fordítva: az ember hozza létre a szuperintelligenciát, amelyben Isten manifesztálódik? És itt az időrendiség nem érdekes, mert az idő nem lineáris.

Visszatérve a prózaibb dolgokra: a mesterséges intelligencia mind esszéíróként, mind szépíróként foglalkoztatja. Íróként, műfordítóként kihívójára akadt az MI-ben? Miként hat a mesterségére? Beszélgetett már ChatGPT-vel?

Napi szinten használom az MI-t adatkeresésben, kutatásban vagy képi anyagok kidolgozásához. Munkatársként nagyon hasznos eszköz, akár egy toll vagy a szöveg- és képszerkesztő program. Nem hagyatkozom rá, hiszen az MI nem orákulum – de nem is ördögtől való. Eleve kritikus gondolkodással, egészséges gyanakvással állok hozzá. Attól nem tartok, hogy elveszi a kenyerem. Fölmérhető, mire képes, mire nem – a kreatív területen épp alulteljesít, nincs fantáziája. Kipróbálták: írj zenét Bach; regényt Selma Lagerlöf stílusában! Borzalmas dolgokat kreált. Ha képes lenne rá, az már a szuperintelligencia lenne. A mostani helyzet szerint viszont nem is biztos, hogy eléri ezt a fokozatot, noha már most van olyan kutató, aki emberhez méltó tiszteletet követel neki.

Mit gondol, kell vagy lehet még egyáltalán a technológiai fejlődésnek gátat szabni, ha az az emberi társadalmak jövőjét – lásd például tömeges munkanélküliség – kedvezőtlenül befolyásolja?

2023-ban Geoffrey Hinton, akit az MI egyik atyjának tartanak, kilépett a Google-től, ahol fejlesztőként dolgozott, hogy szabadon hívhassa fel a figyelmet annak a találmánynak a veszélyei­re, ami éppen általa is jött létre. 2024-ben, mi­után fizikai Nobel-díjjal tüntették ki, rövid, ámde drámai köszönőbeszédében szólt az MI előnyei­ről, és ecsetelte annak veszélyeit is, majd azzal zárta a mondandóját: mindez ma már nem science fiction! A közönség néma csöndbe süppedve figyelte, miközben lesétált a pódiumról.
Hogy melyek is ezek a veszélyek? Egy kísérletben az MI egy óra alatt képes volt négy javaslatot tenni lehetséges pandémiás kórokozók kifejlesztésére, részletes leírással, valamint megnevezte azokat a vállaltokat, amelyek DNS-szintézissel foglalkoznak, jobbára kontroll nélkül. Egy másik tesztben hat óra alatt 40 ezer (!) potenciális vegyi fegyvert fejlesztett ki. Mint tudjuk, az MI-t kiberbűnözök vagy autoriter kormányok éppúgy használják, a katonai felhasználását tekintve is egyre kevesebb az emberi beavatkozás lehetősége, megjelentek az MI-ügynökök is… Hinton arra is felhívta a figyelmet, hogy a fejlesztések egy szűk, profitorientált elit kezében vannak, amely persze igyekszik mindenféle szabályozást megkerülni vagy felvizezni. Ezek alapján el tudjuk képzelni, milyen veszélyek leselkednek ránk. Múlt héten egy párizsi konferencián Hinton kijelentette, hogy szerinte minden egyes MI-modellt szigorúan ellenőrizni kellene. De ki végezné el ezt? Ez, ugye, nem mindegy. A fentebb mondottak figyelembevételével jelenleg a külső, társadalmi kontroll lehetetlen.

A technológiával a kulturális fejlődésünk sem tart lépést, a Miserere nobis című novellájában egy Svédországba települt szomáliai nő esetében ez végzetessé is válik. Malmőben testközelből figyelheti ezt meg, mik a tapasztalatai társadalmi szinten?

A svédek eleinte alábecsülték azt a kihívást, amit az idegen kultúrákból érkezők tömeges bevándorlása jelent. Most már nem söprik a szőnyeg alá a problémákat, és igyekeznek tenni valamit, megoldást keresni rájuk. Legújabban a svéd kormány létrehozott egy úgynevezett kultúrkánont, kijelölve azokat a kulturális örökségi elemeket, amelyeket mindenkinek – akár Svenssonnak, akár Ahmednek hívják –, aki Svédországban él, ismernie kell: a svéd nyelv tudása, használata, a történelmi örökség, a népi hagyományok, az alapvető kulturális gyakorlatok, a viselkedési szokások és minták stb. Nyilvánvalóan a bevándorlókat célozza, az idegen kultúrából érkezők integrálása fontos, de benne nincs diszkrimináció. Az említett novellában az európaitól nagyon eltérő közegből érkező, a hazájában infibuláción áteső nő tragédiája éppúgy benne van, ahogy egy transznemű egyén kálváriája, vagy az őket kezelő orvosnő és ápolónő sorsa is párhuzamosan – van min elgondolkodni.

Ahogy azon is érdemes, hogy a jól megkomponált kötet novellái között olvasható „üzenetek” valójában milyen funkcióval is bírnak.

Ezek a „kapcsolóelem”-mondatok, esetenként -félmondatok mindig a megelőző novellából származnak, egyben utalnak a következőre. De mitikus funkcióval is bírnak, akár össze is olvashatjuk őket, amiből kijöhet valami rejtett üzenet – megfejtésre várva, az olvasó fantáziáját megmozgatva.

Ha már rejtély: számomra a kötetet záró, Cipoe című novella komoly fejtörést okozott, és nem csak a kötetcímmel keretet képző „Ideje lenyomni a cancel billentyűt.” zárómondatával. Mi az a cipoe, és mit törlünk…?

A cipoe sem nem cipő, sem nem cipó, ez egy a világon mostanában mindenhol feltűnő graffiti, amiről senki sem tudja, mit jelent. Ez keltette fel az érdeklődésemet. Mert ez egy dadaista novella – így egyfajta visszatérés részemről a neoavangardista, magyar műhelyes gyökereimhez. A dadaisták az első világháborúra adott művészeti válasza az volt, hogy ha a rend felborul, a világ káoszba fullad és értelmetlen, akkor ezt az értelmetlenséget nekik tükrözniük kell. Ahogy a dada, úgy a cipoe sem racionalizálható. A mi jelenünk sok párhuzamot mutat ezzel a korral, sok értelmetlen dolog vesz körül bennünket. A novella ezt a káoszt tükrözi, egy graffitis szemével láttatva.
Hogy mit törlünk? Jó lenne törölni mindazt a világban, ami negatív trend, mindazt, ami egyre zavarosabbá és élhetetlenebbé teszi. De a cancel gomb megnyomása adott esetben az egész földi életet is törölheti.

+1 KÉRDÉS
Hogy kerül Nick Cave Budapestre egy augusztus 20-i ünnepségre, ahogy az Akár egy álomban című novellában olvasható?

Nincs különösebben bonyolult magyarázata: ha Nick Cave felbukkanhat ezen a magyar ünnepen, akkor minden lehetséges – vagy semmi sem lehetséges.