Donald Trump bizonyíték nélkül adott utasítást az Irán elleni támadásra, egyre kisebb az esély, hogy a konfliktust diplomáciai úton zárják le

Izrael és az Egyesült Államok hétfőn is több hullámban támadta Iránt, a perzsa állam pedig ballisztikus rakétákkal válaszolt, s Izraelen kívül a térség más államait is támadta. A Vörös Félhold közlése szerint eddig legalább 550-en vesztették életüket az izraeli-amerikai támadások következtében.

A kuvaiti légvédelem három amerikai gépet lőtt le „baráti tűzben”. Mind a hat amerikai pilótát megtalálták, s kórházba szállították őket. Műholdfelvételek azt mutatják, a légicsapások komoly pusztításokat okoztak Iránnak. Teherán azt közölte, célba vette Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő hivatalának épületét. Közben többen megsérültek a dél-izraeli Beér-Sevában, amikor lakóépületet talált el egy rakéta.

A nemzetközi közösség aggódva figyeli a Közel-Keleten kibontakozó eseményeket, miközben az amerikai adminisztráció kommunikációja egyre több kérdést vet fel a katonai beavatkozás jogosságával és valódi céljaival kapcsolatban. Donald Trump amerikai elnök a hétvégén azzal indokolta az Irán elleni masszív légicsapásokat, hogy Teherán „közvetlen fenyegetést” jelentett az Egyesült Államokra, katonáira és szövetségeseire nézve. Az elnök a „megelőző önvédelem” jogára hivatkozott, azt állítva, hogy egy kegyetlen rezsim küszöbön álló támadását hárították el. Ám a washingtoni hírszerzési körökből kiszivárgó információk máris alapjaiban rendítik meg ezt az érvelést.

A CIA és a Pentagon tisztviselői egy zárt körű kongresszusi tájékoztatón ugyanis elismerték: valójában nem álltak rendelkezésre olyan konkrét hírszerzési adatok, amelyek egy közelgő iráni első csapásra utaltak volna.

Ez a helyzet kísértetiesen emlékeztet a 2003-as iraki invázióra, amikor a Bush-adminisztráció szintén hamis vagy manipulált hírszerzési jelentésekre – nevezetesen a nem létező tömegpusztító fegyverekre – hivatkozva indított háborút Szaddám Huszein ellen. A történelem ismételni látszik önmagát: a kritikusok szerint Trump ismét egy „választott háborúba” sodorta az országot, ahol a politikai narratíva megelőzte a tényeket.

A jogi aggályokat csak fokozza, hogy nemzetközi jogászok szerint az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül végrehajtott támadás csak akkor minősülne önvédelemnek, ha valóban egy azonnali és elháríthatatlan vészhelyzet állna fenn. Ha azonban Irán nem készült támadásra, akkor az amerikai akció aligha igazolható. Mark Warner demokrata szenátor élesen fogalmazott: az elnök saját elhatározásából, külső kényszer nélkül kezdett háborút, amelynek már most megvan az ára: három amerikai katona életét vesztette a bahreini bázisokat érő iráni válaszcsapásokban.

A politikai célkitűzések körül is nagy a bizonytalanság és az ellentmondás. Trump a támadások megindításakor még látványosan az iráni néphez fordult, és a rezsim megdöntésére buzdította az embereket. Azt sugallta, hogy Washington célja a teheráni vezetés teljes eltávolítása. Ehhez képest Pete Hegseth védelmi miniszter hétfőn már sokkal visszafogottabban nyilatkozott. Kijelentette, hogy a rezsimváltás nem szerepel az Egyesült Államok céljai között. Ez a pálfordulás egyfajta kényszerű beismerésként is értelmezhető. Washingtonban is kezdik belátni, hogy a modern hadviselés korlátai végesek: pusztán távolsági légicsapásokkal, dróntámadásokkal vagy a vezetés „lefejezésével” nem lehet egy olyan mélyen beágyazott és ideológiailag stabil diktatúrát megbuktatni, mint az iráni.

A rezsimváltás megvalósításához egy kiterjedt, évekig tartó és rendkívül véres szárazföldi invázióra lenne szükség, hasonlóra, mint amit Irakban vagy Afganisztánban láttunk. Trump hétfőn nem zárt ki egy szárazföldi beavatkozást, de ez inkább csak retorikai fordulatnak tűnik a részéről. Ez végképp rendkívül kockázatos vállalkozás lenne, hiszen sok amerikai katona halálát eredményezné, ami a novemberi félidős amerikai választás közeledtével politikai öngyilkossággal érne fel. Az amerikai közvélemény 43 százaléka már most ellenzi a konfliktust. A stratégiai patthelyzet tehát nyilvánvaló: az USA képes súlyos sebeket ejteni Iránon, de a végső politikai célt, a rendszer megváltoztatását minden jel szerint nem tudja (vagy nem meri) kierőszakolni. 

Irán ki akarja terjeszteni a konfliktust

Irán nyilvánvaló célja, hogy bevonja a konfliktusba a térség államait, ez az oka annak, hogy több rakétatámadással sújtotta ezeket az országokat. A Közel-Kelet csillogó metropoliszai, amelyek évtizedeken át a stabilitás és a végtelen luxus szigeteiként határozták meg önmagukat, most egy véres és könyörtelen ébredés szemtanúi. Dubai, az Al-Maktúm dinasztia által megálmodott sivatagi tündérmese, amelyben a növekedés határtalannak, a biztonság pedig magától értetődőnek tűnt, hirtelen törékeny és sebezhető valóságban találta magát. Az Iránból érkező drónok és rakéták becsapódása nemcsak épületeket rongált meg, hanem szétzúzta azt az illúziót is, miszerint a gazdagság és a technológiai fölény képes teljes védelmet nyújtani a régió ősi konfliktusaival szemben.

A térség államai számára ez a pillanat a kollektív felismerés ideje. Eddig úgy tűnt, hogy a modernitás és a nemzetközi befektetések garmadája vastag páncélt jelent, de a ragyogó felhőkarcolók sem nyújtanak menedéket a geopolitikai realitások elől. Dubai és a környező öböl menti országok kénytelenek belátni: ugyanúgy ki vannak szolgáltatva a regionális nagyhatalmi játszmáknak, mint bármely más állam a Közel-Keleten. A jövőbe vetett feltétlen bizalmat felváltotta a félelem és a bizonytalanság.

De Irán már Európát is fenyegeti, ami szintén szintlépés a konfliktusban. Teherán dróntámadásokkal vette célba a Ciprus szigetén található brit katonai támaszpontot, az Akrotirit. A légitámaszpont elleni támadás során egy iráni gyártmányú, Shahed típusú pilóta nélküli repülőeszköz találta el a kifutópályát, ami bár csak kisebb anyagi károkat okozott, de rendkívüli készültséget léptettek életbe a ciprusi hatóságok, illetve a brit védelmi minisztérium. Nem sokkal az első incidens után újabb drónok közelítették meg a szigetet.

A fenyegetés mértékét jól jelzi, hogy a ciprusi polgári védelem elrendelte a támaszpont területén fekvő falvak teljes evakuálását, a lakosokat pedig Limasszol kikötővárosába menekítették. A pánik a polgári repülést is elérte. Az eseményekre reagálva Görögország azonnali katonai segítséget nyújt Ciprusnak; Nikosz Dendiasz védelmi miniszter bejelentése szerint Athén két modern fregattot és F-16-os vadászgépeket vezényelt a térségbe, hogy szavatolják az uniós tagállam biztonságát. A brit kormány leszögezte, hogy a légierő továbbra is kész megsemmisíteni minden fenyegető eszközt, de a térségben állomásozó csapatok és a helyi lakosság körében nő a bizonytalanság.

Ugyancsak új front a háborúban, hogy a Hezbollah, közvetlenül is bekapcsolódott a konfliktusba. Bár a térségben korábban törékeny tűzszünet uralkodott Izrael és Libanon között, a síita szervezet rakétatámadásai véget vetettek a viszonylagos nyugalomnak. A milícia Izrael elleni rakétatámadásai nyomán a zsidó állam azonnali és rendkívül kemény légicsapásokkal válaszolt, amelyek célpontjai elsősorban Dél-Libanon és Bejrút déli peremkerületei voltak. A harcok kiújulása kaotikus állapotokat idézett elő a libanoni fővárosban, Bejrútban; családok ezrei menekültek el otthonaikból a tengerpartra vagy az ország északi része felé. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy az izraeli hadsereg több mint ötven település lakóit szólította fel azonnali távozásra, hangsúlyozva, a Hezbollah létesítményei közelében tartózkodni életveszélyes.

Katonai szakértők szerint a Hezbollah döntése, hogy nyíltan beszáll a háborúba, kockázatos stratégiai lépés volt, hiszen a milícia vezetése pontosan tudta: rakétáik nem képesek stratégiai károkat okozni Izraelnek, viszont borítékolható volt a pusztító erejű izraeli válaszcsapás. Az események ugyanakkor rávilágítottak egy kritikus tényre: az eddigi nemzetközi és regionális erőfeszítések ellenére a Hezbollahot nem sikerült lefegyverezni. Hiába szerepelt a 2024 végi tűzszüneti megállapodásban a milícia fegyverzetének leszerelése, a szervezet továbbra is jelentős katonai arzenállal rendelkezik, és politikai befolyását is megőrizte Libanonban. A bejrúti kormány tehetetlensége és a libanoni hadsereg passzivitása miatt belső kritika is érte a vezetést, egyes újságírók és politikai elemzők szerint a hatóságok felelőtlensége vezetett az újabb eszkalációhoz. Joseph Aoun libanoni elnök élesen bírálta a síita milíciát, kijelentve, hogy a rakétatámadások torpedózzák az állam azon törekvéseit, hogy távol tartsák az országot a regionális konfliktustól. A Hezbollah azonban az izraeli agresszió elleni védekezéssel indokolja fegyvereinek megtartását maradását, ezzel gyakorlatilag foglyul ejtve a libanoni államot.