Öt napig otthon voltam Pesten, volt időm szétnézni egy kicsit az idegen-ismerős szemével. Igazából vizuálisan az ingerküszöbömet, már alig viszi át valami, hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy ne nézegessem az óriásplakátokat, mert politikai szempontból nekem (az én célcsoportomnak) ritkán üzennek általa igazán hasznosíthatót. Most viszont mégiscsak meglepett a mérték. Ugyanakkor örültem is neki. A fideszes jelöltek és a kormánypropaganda üzeneteinek lehengerlő többsége (arról nem beszélve, hogy a Nemzeti Banknak is most jutott eszébe világgá kürtölni azt a jó hírt, hogy milyen jól állunk a deviza- és aranytartalékokkal) mindennél beszédesebben mutatja fel a jelenlegi hatalom milyenségét. Nem kell semmit magyarázni ahhoz, hogy mindenki felfogja: egyenlő esélyekről, demokratikus viszonyokról már rég nem beszélhetünk egy olyan országban, amelyben a regnáló hatalom képes ennyire rátelepedni egy választásra, ennyire ki tudja sajátítani a megszólítás lehetőségét a köztereken.
Persze könnyen lehet, hogy papíron minden stimmel, mert különálló entitások reklámoznak ilyen hevesen, és a Fidesznek nincs köze a kormány cseppet sem cizellált üzeneteihez, ahogy az égvilágon semmi beleszólása nincs a Nemzeti Bank marketingkoncepciójába, igazából ez véletlen egybeesés, a választáson induló jelöltek ismertetése valahogy összecsúszik az állampolgárok tájékoztatásának elemi kötelességével. Vagyis minden igazodik a törvény betűjéhez, a végeredmény mégis árulkodó: a plakátdömping önmagában cáfolja azt, amit a NER próbál elhitetni velünk. Azt, hogy igazából itt minden rendben, önkénynek, visszaélésnek vagy korrupciónak még az árnyéka sem vetülhet a hatalomra, a vizuális invázió kizárólag a mi érdekeinket szolgálja, hogy ne tévedjünk, amikor ítéletet mondunk majd az urnák előtt. Többek között erről is.
Örülök tehát, és nem bosszankodom. Örülök, mert a szokásos mértéktelenségüknek hódolva megint túllőttek a célon, és minden lámpavason, minden buszmegállóban és plakáthelyen eszünkbe juttatják, hogy miért ért meg az idő arra, hogy leváltsuk ezt a talmi világot. Méghozzá úgy, hogy erre az ellenzéknek egy forintot sem kellett költenie. Ahogy arra sem, hogy világosan lássuk, ki az európai jelölt. Magyar Péter fél arcára rajzolt EU-s lobogó ugyanis legtöbbünkben még mindig jó érzést kelt, mert oda akarunk tartozni, azzal a klubbal szeretnénk „lepaktálni”, amely számunkra még mindig a nyugalmat, a jólétet, a kiegyensúlyozottságot és a kiszámíthatóságot jelenti. A kultúra tágasságát és a szabadság eufóriáját. Nekünk az Európai Unió (értsd: Brüsszel) még mindig jobb igazodási pont, mint Moszkva, Isztambul vagy Minszk. És igazából el is várjuk, hogy ne fél lábbal a klubon kívül ordibáljon valaki, hanem a klubbon belül érvényesítse okos kompromisszumokkal az érdekeinket.
Szóval igazából köszönjük, hogy erre mind-mind felhívják a figyelmünket a mi adóinkból. Ez tényleg így korrekt: az önmagától elszállt hatalom leplezze is le önmagát a döntő pillanatban. Hogy nyoma se maradjon bennünk a kételynek.