„(...) látsz / Hajbókolót és görnyedőt sokat / Ki boldogan cipeli szolgaláncát.” (Shakespeare)
Sokan értetlenül fogadják azt a fejleményt, hogy szép számban dicsőítik a magyar miniszterelnököt és kormányát, miközben ők is érzékelik, mennyit veszít értékükből keresetük és/vagy nyugdíjuk; milyen áldatlan, méltatlan helyzetbe kerülnek, ha betegként időpontot akarnak kérni a szakorvosi, a kórházi beutaláshoz; ha sejtik, hogy milliókat (milliárdokat) síbolnak el úgy, hogy elmarad az őszinte szembenézés és a felelősségre vonás. Nézzük/hallgatjuk a köztársasági elnök újévi köszöntőjét, melyben hangsúlyozza, fontos megtalálnunk egymást, szükségünk van a közös hangra, közben olyan gyűlölethadjáratba csöppen a nemzet, hogy felfordul tőle a gyomrunk.
Joggal kérdezhetjük, meddig hiszünk a látványos, de sokféle hazugsággal, visszaéléssel terhelt látszatvalóságban? Meddig hunyunk szemet a nyilvánvaló becsapások, az arcpirító magyarázatok fölött? Meddig nem lázadozunk a kettős látásmód és megítélés ellen? A miniszterelnök kedvenc sportjáról, a hazai fociról szólva: miért nincs nemzeti kifakadás, elégedetlenség a legutóbbi magyar-ír meccs tragikus végkifejlete után? Miközben azt írja a nemzeti sportújság, hogy „a magyar labdarúgás felívelő szakaszába lépett”, pontosan most, a vereség után zuhant le – újból – a honi nemzeti válogatottunk. Micsoda szemfényvesztés! Hogy’ nem szakad le az ég!
És itt van a magyar politika, közélet egyik sajátossága: a kormányoldal azzal vádolja az ellenzéket, amivel az ellenzék támadja a kormányzatot. Kialakul a kölcsönösen kemény kritika: a másik oldal a hibás, ő az, aki állandóan hazudik, szüntelenül vádaskodik, és csak felelőtlenül ígérget. Ráadásul mindkettő a józan észre apellál, és épp azt kéri számon a másik féltől. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát, meg a másikat az ilyen politikai csatározásokban. Nap mint nap kénytelenek vagyunk heves indulatok között élni, és alig találkozunk az emberi tisztesség és méltóság erényének gyakorlásával.
Az ezernyi gond és kihívás közül is számomra annak a kérdésnek a tisztázása fontos, hogy az állampolgár miként viszonyul az aktuális hatalomhoz, a kormányoldal és az ellenzék hogyan alkalmazkodik az adott politikai rendszerhez, irányvonalhoz. Az bizonyos, hogy a politika színterén, a közéletben, a közbeszédben sokféle formában nyilvánulhat meg az alkalmazkodás. Itt nem vizsgálva a tipikus viszonyulás eseteit (például a konformista, a nonkonformista, az autonóm magatartás árnyalatait), az alábbiakban három formát említek: a puszta rábeszélés taktikáját; a szilárd meggyőződést erősítő törekvést; végezetül a manipuláció jelenségét (ez utóbbit részletesebben taglalva).
A rábeszélés taktikája azt jelenti, hogy a politika és kommunikációja, propagandája addig szajkózza a látványosnak, népszerűnek tűnő, rövid távra szóló, felszínes mantráit (valójában hazugságait), amíg az állampolgár végül elhiszi azokat. Ha például állandóan és – majdnem – minden csatornán azt hallja-nézi, hogy milyen üdvös a kormány lakásprogramja (a 3 százalékos lakásvásárlási hitel lehetősége), akkor úgy véli, biztosan érdemes belevágni a kölcsönfelvételbe. Attól már nem fél, és nem tud gondolni arra, hogy ez a lépés milyen későbbi negatív következményekkel, komoly kockázatokkal fog járni. Vagy ha azt harsogja a kormányzat és holdudvara, hogy nincs semmi látnivaló az iskolákban, a kórházakban, az idősgondozásban, az akkumulátor-csarnokokban, akkor a dolgozó, a fogyasztó, a szülő, a beteg könnyen szemet hunyhat az áldatlan állapotok fölött.
Más a helyzet a másodikként vázolt forma, a meggyőzés esetében. Itt már belép a tudatos elem, a ráció: a meggyőzés szakszerű érvek, következetes gondolkodás, korrekt viták segítségével és partneri együttműködéssel történik. És ki az, aki az ilyen céllal ne tudna egyetérteni? A baj „csupán” az, hogy az ilyen sikertörténet ma még fehér holló politikai-közéleti világunkban. Inkább arról van szó, hogy nálunk a szakszerű érvek, a korrekt viták és a normális együttműködés gyakorlatára még mindig nincs kellő hajlandóság, készség és megfelelő képesség. Sajnos.
Így érkezünk a manipuláció problémájához. A manipulációról sokat beszélünk, és még többen kerülünk – tudtunkon kívül – a hatása alá. A manipuláció során ráveszik az embert, legyen az bárki (akár egy értelmiségi is), olyan választásokra, döntésekre és legfőképp cselekvésekre, amelyeket ő máskülönben nem akart, és közben nincs tudatában saját befolyásolt állapotának. Ellenkezőleg: az egyén úgy érzi, ő szuverén, szabad személyiség, aki önállóan dönt és cselekszik. Miközben külső erők, másokhoz köthető akaratok és érdekek mozgatják. A folyamat főbb színterei: a politikai nyilvánosság, a pártpropaganda, a kampányhadjáratok, a médiaműködés, a reklámipar. A manipuláció az élet úgyszólván minden területére behatol, és ahol működik, ott átláthatatlannak, rejtélyesnek tűnik az eredeti mozgatórugó, a hátsó szándék. Nehéz, csaknem képtelen átlátni rajta. Szerencsére, a klasszikus írók-költők mint a lélek mérnökei, segítenek a folyamat pontosabb feltárásában. Hadd utaljak néhány markáns példára.
Shakespeare Julius Caesárának hőse, Antonius így kezdi ismert gyászbeszédét: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”. Közben ravasz módon csak a pozitívumait taglalja, olyan erővel, hogy a tömeget teljesen Caesar (és önmaga) mellé állítja, pedig az előző szónok, Brutus már megdolgozta a sokaságot arról, hogy Caesar meggyilkolása igazolható. Aztán itt van az író másik drámája, az Othello (ebből idéztem a mottót): Jago ármánnyal olyan cselekvésre készteti az óvatlan velencei mórt, amely tragédiához vezet (a szövegeket nem idézem a terjedelmi korlátok miatt). A következő mű Krasznahorkai László Sátántangója. A friss nemzetközi elismerés és a nemzeti büszkeség okán is érdemes kissé hosszabban elidőzni itt. A felvetés igazi oka az, hogy a regényben ugyancsak szerepel (egy haláleset kapcsán) egy különös beszéd, amelyet alighanem a manipuláció magasiskolájának tarthatnánk. A történet a Dél-Alföld tanyavilágában játszódik, ahol a telepesek borzasztó nyomorban és kilátástalan helyzetben tengődnek. Itt lesz öngyilkos Estike, a telep bolond kislánya. Megérkezik Irimiás, a nagy tehetségű, ám csaló (és besúgó) fiatalember, akit megváltóként várnak. Irimiás jól felépített, megrázó beszédet tart, melynek mesteri íve, érzelmi húrjai és gondolati mélysége – megítélésem szerint – vetekszik a hasonló témájú Shakespeare-művek szövegeinek művészi színvonalával. Először mély megrendülésének ad hangot, majd a tragédiával való könyörtelen szembenézés fontosságát hangsúlyozza, kiemelve mindenki felelősségének a szükségességét, végül megfogalmazza az ősi emberi kívánalmakat tartalmazó, jól hangzó, ám túl általános és irreális ígéreteit: majd ő létrehoz egy mintatelepet, ahol „megszűnik a kiszolgáltatottság, (…) ahol mindenki bőségben és nyugalomban, biztonságban és emberhez méltón” élhet. S ki az, aki nem dől be ilyen általános „dumának”, látványos, ám semmitmondó ígérvénynek? Nem csodálkozhatunk: a beszéd hatására a telepesek egyöntetűen azonnal felajánlják Irimiásnak egész egyévnyi bérüket – támogatásként. Azután a programból nem lett semmi, maradt a kiszolgáltatott és megalázott helyzet. Krasznahorkai szövegrészlete pontosan tükrözi a manipuláció jellemzőit: az erős érzelmi húrokon való lavírozást, a hangzatos, magával ragadó elvek állandó hangoztatását, a mesés jövő ígéretét és egy körülrajongott személy piedesztálra emelését.
Ez alapján feltehetjük a költői kérdést: tapasztalhatunk-e a mai politikai-közéletben manipulációs kísérleteket? Igen, föltétlenül! Amíg fölöttébb szép számban létezik a felelőtlen mellébeszélés, a felszínes gondolkodás, a szakszerűtlen és olcsó érvek, az álvita erőltetése, a heves indulatok gerjesztése, a szélsőséges felfogás és morál, addig reálisan aligha várhatjuk a manipulációs szándékok és törekvések megszűnését. Csak valamiféle csökkentésében reménykedhetünk. Ráadásul csupán akkor, ha sikerül egész politikai kultúránkat hathatósan megváltoztatni. Aminek viszont az egyik fontos – talán a legsúlyosabb – feltétele: a közélet, de általános vonatkozásában az emberi együttélés és együttműködés normális mértékének, arányának a megtalálása. Roppant kihívás ez, hiszen a ma is vergődünk a mértéktelenség és az aránytévesztés gyakorlatában.
Érdemes figyelmünket egy pillanatra a „jó öreg” Arisztotelész gondolatára fordítanunk. Az ókori bölcs szerint alapvető jelentőségű az értékek és erények világában megtalálni a végletek közötti mértéket, arányt: „erényesek akkor lehetünk – olvashatjuk az egyik etikai művében – , ha bátran és nem gyáván, de nem is vakmerően viselkedünk”. Igen, általános morális követelmény fogalmazódik itt meg, igazságának ma sem csökkent az érvényessége. Ma is üdvös lenne elkerülni például a mértéktelenség és az érzéketlenség végleteit, a felfuvalkodás és a kishitűség, a tékozlás-pazarlás és a fösvénység-szűkkeblűség, a hízelgés-szavazatvásárlás és a gyűlöletkeltés szélsőséges nézeteit, magatartásait. Egyszóval megtalálni és kiküzdeni a szükséges, kívánatos mértéket, a mértékletesség erényét. Aránytévesztés az is, ha például a szociálpolitika szégyenteljes alulfinanszírozását tapasztaljuk, a kulturális javak, alkotások támogatásának mély igazságtalanságát, a miniszterelnök és miniszterei, továbbá a NER-lovagok gyors és követhetetlen gazdagodását, illetve a mélyszegénységgel szembeni érzéketlenséget.
Végül vegyük fontolóra egy másik ókori gondolkodó, Prótagorász híres intését: „Minden dolognak mértéke az ember”. Ízlelgetjük igazságát, el nem múló morális tanulságát! Arról vall ez a bölcs kijelentés, hogy bármilyen nagyobb horderejű társadalmi (politikai, gazdasági, jogi, kulturális) intézkedés, esemény történik is, mindig célszerű és kívánatos makacsul föltennünk azt a kérdést, hogy valójában milyen erényt, értéket és érdeket szolgál. Gazdagítja-e az emberi méltóságot és tiszteletet, a benne szunnyadó humánus erőket? Vagy ellenkezőleg: újratermeli az ember kiszolgáltatott, megalázott helyzetét?
Zárásul hadd hozzak fel e dilemmával kapcsolatban két – sokunk számára – aggasztó konkrét példát. A Szőlő utcai botrány kapcsán szembesült-e már a politika azzal a kérdéssel, hogy mindaz hogyan hatott az érintett gyerekek, fiatalok tudatára, lelki világára? És a gyalázatos fejlemények után megtörtént-e már a nyilvános bocsánatkérés? A másik példa a közoktatásra vonatkozik. Sokat beszélünk, vitatkozunk az oktatás és a nevelés áldatlan állapotáról, de tegyük már fel azt az „egyszerű” kérdést is, hogy az előforduló, sőt növekvő szaktanárhiány a fiatalok művelését szolgálja-e, avagy inkább a szellemi elbutulás irányába vezet? A tudattal, akarattal, elképzelésekkel bíró és érző emberlény szempontját állítsuk minden gondolat és cselekvés középpontjába. Ezt a morális óhajt, készséget és képességet nem tudjuk elég helyen és elégszer hangsúlyoznunk – függetlenül attól, hogy mi történt és ki mondja. A mérték a fontos, és a mérték mindig maga az ember.
