Én most afféle hivatalos rendezvényre hívom, ezeket nyilván utálja, arrogáns lesz, amivel feldühít. De egy bársonyos hang jelentkezett, bemutatkozott, ő Földes László, mondhattam nyugodtan, mit szeretnék. Elnézést kért, de az adott időpontban koncertezni fog, máskor szívesen. Annyira megnyugodtam, hogy nem is lett máskor.
Most másfél órás dokumentumfilm készült a tavaly 80. születésnapjához érkezett Földes László Hobóról. Ideje volt. Az MTVA és a SanzonFilm döntést hozott róla, a Nemzeti Filmintézet támogatta, a Bluesfilm legyártotta. Nem lehetett könnyű folyamat. Talán a stáb is aggódott, mi lesz ebből, sikerül-e majd kézben tartani, nem felingerelni Hobót. Mindenesetre a produkció indulásánál a híradások még Szalay Pétert említették rendezőként, ám az elkészült filmet Szederkényi Olga jegyzi ebben a minőségben. A vállalkozás producere, Csáky Attila azt nyilatkozta a kultura.hu-nak, hogy az ötödik rendezővel sikerült befejezni a filmet.
Kétségtelen, hogy Hobo robusztus öntörvényűségében van valami félelmet keltő. Mintha vizsgáztatna, meg kéne felelni neki. Főleg őszinteségben. Miközben sok gesztusa jámborságot sugároz, keserű humora megértésről és nem haragról tanúskodik. Az sem világos, minek tekintsük a művészetét. Tarthatnánk egyszerűen független, alternatív előadónak, alkotónak. Ugyanakkor illik rá a népművelői státusz is. Ha belegondolunk, ő mindenekelőtt közvetített egy kultúrát és életfelfogást, annak létező művészi formáiban, illetve saját identitásán, életmódján keresztül. Tevékenységében van valami tanári attitűd. Terjeszteni a szabadság, a teljes önazonosság kultúráját. Amiben tökéletesen egymásra talál Allen Ginsberg, Jim Morrison, József Attila, Vlagyimir Viszockij, a blues és a rock. És ugyanilyen érdekes egy másik kettősség. Ennek a látszólag individualista magatartásnak, hitvallásnak a mély társadalomba ágyazottsága. Hobo nem a világból való kivonulást képviseli, hanem a helyét keresi benne. Nem a számára kijelöltet, hanem a belőle fakadót. Így aztán bolyong, szünet nélkül. A társadalom pedig lassan befogadja. Szüksége van rá. Az előző rendszer is felengedte végül a színpadára, ott lett sztár, súlya volt annak, amit csinált. Ma pedig már a hazai kulturális élet egyik megkérdőjelezhetetlen ikonja. Igaz, kisebb súllyal.
És mindez csupán pár izgalmasnak tűnő rétege ennek a pályának, amit körbe lehetne járni egy portréfilmben. Az Úton lenni boldogság azonban nem vállalkozik ilyesmire. Nem tudni miért, lehet, hogy Hobo nem nyílt meg hozzá kellően. Ami megszületett, egy koncertfilm és egy portréfilm furcsa hibridje. Jó ritmusú, gazdag anyaggal operáló, kellemes, rajongóbarát, de meglehetősen felszínes. Amit a kompozíciós keret is jelez. Természetesen működik a road movie-s szerkesztés, kóborlunk Hobo produkciós furgonjával egyik helyszínről, fellépésről a másikra, de ez az „úton lenni” motívum eléggé elkoptatott. Közben az előadó különféle helyeken mesél az életéről, érdekes mozaikok is előkerülnek, de ezen a vonalon törik meg leginkább a film. A szó szoros értelmében. Míg a nyolcvanas évek végéig viszonylag jól követhetően, gazdagon dokumentálva feltárul a pálya, az életút, a rendszerváltás utáni időszakról szinte semmit sem tudunk meg. Vajon miért? Újra érzékeltetni akarták az ellenpontot az „átkos” kemény megpróbáltatásokkal teli világa és a békésnek hirdetett jelen között, ahol minden tehetség zöld utat kap? Lehet, hogy nem volt semmi ilyen szándék (vagy még ilyen sem), de az életrajzi aránytalanságnak ez a hatása. Ami nem túl előnyös Hobo esetében, hiszen ha valaki független, manipulálhatatlan személyiségként exponálja magát, és következetesen küzd a szabadságért, az emberi méltóság tiszteletéért, mitől enyhülne most meg? Nincs semmi problémája a jelenlegi rendszerrel, mert Kossuth-díjat kapott, és a Nemzeti Színház igazgatója is kedveli, elismeri, dédelgeti? Nem valószínű. De ez teljes homályban marad.
A teljes felvett anyagot nem ismerjük, de akárhogy is, úgy érzem, határozottabb döntést kellett volna hozni a műfajt illetően. A látottak alapján a sok fellépésből összerakott koncertfilm járhatóbb út lett volna. Háttérként működtek volna benne életrajzi emlékek, archív anyagok is. Tudom, hogy ez kitaposott, konzervatív megoldás. De ha egy alany nem nyílik meg eléggé egy mélyebb portréhoz, művészegyéniségének kibontása, annak ereje igen plasztikus képet festhet róla. A mi Hobónk egy színpadi jelenség, és úgy látszik, az is akar maradni.
