regény;mesterséges intelligencia;választási csalás;

Ray Nayler: Az elásott csatabárd (részlet)

Az elásott csatabárd egy lázadás története a status quo ellen egy mesterséges intelligencia és autoriter rezsimek által uralt közeljövőben. Nayler új regénye mélyen rétegzett futurisztikus thriller a geopolitikai kémkedések izgalmas jövőbeli világából, az emberi szabadságot megfojtó diktatórikus rendszerek kemény kritikájával. A könyv február 24-én jelenik meg magyarul az Agave Könyvek gondozásában.

Az elnök a felé tartó dr. Nyikolaj Agapovot figyelte.
Kínszenvedés volt nézni, ahogy az emberek vonszolták magukat, megrekedve a zselatinos légkörben. Kínszenvedés volt hallgatni az akadozó, elhebegett szavaikat.
Amikor követelte, hogy gyorsítsák fel a gondolkodási folyamatait az átlagos agy háromszorosára, az elnök nem sejtette, hogy ez ilyen hatással jár majd.
A saját mozdulatait is lassúnak érzékelte, de azok legalább kecsesek és fegyelmezettek voltak. Mire megszólalt, addigra megvizsgálta azoknak az arcát, akikhez beszélt. Felmérte a hangulatukat, és ehhez igazította a válaszát. Gondosan választotta ki a szavait. Mi a szándéka ezekkel a szavakkal? Megnyugtatni? Vagy áthatolni a páncéljukon az alatta lévő sebezhető ponthoz, akár egy irányított töltettel?
Másoknak cél nélkül járt a szája, csak azért, hogy beszéljenek.
– Jó reggelt, elnök úr – szólalt meg Nyikolaj.
Ez nem beszéd volt, inkább nyökögés a lelassult idő viszkózus rétegeiben.
Az elnök már nem kívánt jó reggelt senkinek. Többé nem bocsátkozott tét nélküli csevegésbe. Túl fájdalmas volt hallgatni, ahogy mások nyáladzva kipréselik magukból az elharapott mondatfoszlányaikat.
Nyikolaj végre megállt előtte. Az elnök újra a külvilágra koncentrált. Az orvos felhúzta az elnök ingujját. A hagyományos módon ellenőrizte a pulzusát a csuklóján, számolta a szívdobbanásokat, miközben figyelte egy drága mechanikus óra másodpercmutatóját.
Nyikolaj Agapov volt az egyetlen emberi lény, aki megérinthette. Miközben az elnök nézte, hogy a keze, a sötét szőrrel borított májfoltos keze közelít az övéhez, mindig félre akarta ütni. Ám amikor az érintés bekövetkezett – az ujjak, az egyedüli bőrfelület, ami érintkezhet a vezető testével, kitapintották a pulzusát –, azt kellemesnek érezte.
Talán helyre lehet hozni, ami elromlott benne. Talán a doktor ismeri a megoldást.
De amint az elnök elgondolta ezeket a szavakat, máris tudta, hogy nem igazak. Ma reggel a tükörbe nézett. Látta. Látta a halált. Megint rátalált.
Felül kell kerekednie rajta. Ismét.
– Szóval?
Nyikolaj érezte az elnök pulzusát, akár egy suttogást a hüvelykujja alatt. Az elnök arcára nézett, amit úgy terveztek, hogy kellőképpen emlékeztessen az előző elnöki arcra, ezzel egyfajta bizalmat ébresztve, de ne hasonlítson rá túlságosan. Ne annyira, hogy felhívja a figyelmet arra, amit mindenki tudott, ám senki sem mondott ki.
Amikor Nyikolaj tiltakozott, hogy az emberek át fognak látni a szitán, ha az egyik vezető ennyire hasonlóan beszél és viselkedik az elődjéhez, Krotov azt felelte, hogy az államot nem érdekli, a nép elhiszi-e a hazugságait, vagy sem. Az állam nem törekedett hihető tagadhatóságra. Egy jó hazugságot kellő mennyiségű munkával mindig meg lehet cáfolni. Nem, felelte Krotov: nekik pusztán valószínűtlen tagadhatóságra van szükségük. Egy hazugságra, amelyen a lakosság azonnal átlát, de úgy kell tenniük, mintha elhinnék. Még önmaguk előtt is színlelniük kell.
Ha elhiszik a rossz hazugságot, az cinkossá teszi őket. Az igazságot pedig senki sem meri majd kimondani. Kevesen mernek majd akár csak gondolni rá.
– És amikor a Nyugat vádaskodni kezd – magyarázta Krotov –, mi vádoljuk meg hazugsággal őket. A saját hazugságunkat fogjuk ismételgetni nekik. Az örökkévalóságig.
Az elnök egyik szemének fehérjében a hajszálerek élénkvörös felhőt hagyva elpattantak. Ahol a felhő elérte a szivárványhártyát, ott vörös félkör látszott, mintha a szivárványhártya elvált volna a szem többi részétől. És halovány folt terjengett az elnök nyakán, pedig a legutóbbi vizsgálat idején még nem volt ott.
– Kérem, vegye le az ingét.
Az elnök engedelmeskedett.
A jobb keze elvétette a gombot, és korrigálnia kellett az útvonalát.
A színtelen bőr az elnök fél hátára kiterjedt. További heges foltok is látszottak rajta. Hámlott a derékvonala mentén.
A vizsgálatok majd megerősítik, de Nyikolaj tudta, mit lát: kilökődést.
– Korábban is akadt problémája a keze mozgatásával?
Az elnök lenézett a kezére.
Milyen lehet az ő helyében lenni?, tűnődött Nyikolaj. Egyszerre több, mint ember, ugyanakkor kevesebb is.
Utált az elnökhöz érni. Utált a közelében lenni. Utált az elnöki palotában tartózkodni, ebben az olasz márványból épült borzalmas hamisítványban a valódi aranyfóliával és valódi selyemmel borított, de szintén hamis birodalmi stílusú foteljeivel. Összességében utálta, hogy vissza kellett térnie a Föderációba.
Volt idő, amikor örömét lelte a csípős hidegben, miközben a reptér ajtaja kinyílt, és a tél hirtelen betört a VIP-váróterem és a VIP-kocsi fűtött belsejébe. Amikor elhaladt a főváros külső kerületében a nyírfák csontlábai előtt, úgy érezte, mintha megérkezett volna a valóság jeges középpontjába. Ez volt a valódi világ: a hamuként gomolygó ónos eső a fénytelen égbolt előtt. Nézni a kocsijának sötétített ablaküvege mögül, ahogy egy túltenyésztett kutya gőzölgő szarkupacot hagy egy hóbuckán anélkül, hogy a gazdája felszedné.
Itt otthon érezte magát. Itt, ahol minden nyugati márkának megvan a szakadár megfelelője, a helyi változata, amely éppannyira tért el az eredetitől, hogy a „miénknek” nevezhessék, nem pedig az „övéknek”.
Azt hitte, mindig hazatérésként fog érződni, amikor visszautazik ide.
De nem találta a helyét.
A családja mellett kellett volna lennie. Ők jelentették az egyetlen otthonát. Elképzelte, ahogy Olaszországban reggeliznek, a repedezett terrakottacsempével kirakott tornácon. Az olasz fényeket. A fák között átsütő napot, a lányai arcát, akik mit sem tudtak erről az egészről. Akik sosem éltek a Föderációban, és látogatóban sem jártak itt. A koncentráló felesége arcát, amint feldarabolja a húst a legfiatalabb lányuknak.
De ahhoz, hogy hazatérhessen, hogy újra velük lehessen, figyelnie kellett. Ébernek kellett maradnia. Ügyelnie mindenre. Kiveszett belőle a feszültség, amire ahhoz volt szüksége, hogy itt életben maradjon. Érezte. Alvajáróként, szétszórtan cselekedett. Ez a legveszélyesebb.
Ébresztő!
– Változó – felelte az elnök. – Mi a bajom?
– El kell végeznem néhány vizsgálatot.
– És a szemem? Meg lehet javítani?
– Rövid távon megoldható, hogy kevésbé legyen feltűnő. Néhány hétig videón keresztül kell beszédeket mondania, és a csapat utómunkával korrigálja majd.
– Azt észre fogják venni.
– A nyugati elemzőknek fel fog tűnni. De mit számít az? Továbbadják a külföldi ügynököknek, akiknek még nem tiltottuk be a tevékenységét, az úgynevezett újságíróknak, akik teli torokból üvöltik majd a hangszigetelt digitális cellájukban, amit meghagytunk nekik.
– Kezd cinikus lenni – jegyezte meg az elnök. – Ne legyen cinikus… egy orvos ne legyen cinikus.
Nyikolaj azt kívánta, bárcsak képes lenne cinizmusra. De nem volt képes rá: amikor ilyeneket mondott, valaki más véleménye csúszott ki a száján. A cinizmus jelentette az egyetlen egészséges reakciót a világra, neki viszont ez nem ment.
Az elnök arcára nézett. A két különböző szemére – az egyik tiszta volt, a másikat véres ködfolt torzította el –, amelyekkel az ablakon át a tenger egyenletes, tiltott területére révedt, ahová hajók nem jöhettek be.
Nyikolaj követte a tekintetét. Csak egy fehér madárraj körözött a tengerpart felett.
Krotov egyszer azzal viccelődött, hogy még a sirályoknak is engedélyre volt szükségük. Hogy a titkosrendőrség különleges egysége hálóval befogta a madarakat a parton, aztán megvizsgálta az irataikat, és megmotozta őket.
Nyikolaj majdnem elhitte neki.

                                                                                                            Sepsi László fordítása

Ray Nayler

 (1976) Hugo- és Lucus-díjas szerző, aki életének csaknem felét az Egyesült Államokon kívül töltötte a külügyminisztérium és a Békehadtest szolgálatában, ideértve egy időszakot az USA Ho Si Minh-városi konzulátusának környezetvédelemmel, tudománnyal, technológiával és egészségüggyel foglalkozó hivatalában. Jelenleg nemzetközi tanácsadóként tevékenykedik a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal tengeri rezervátumokkal foglalkozó részlegénél. Írással a szabadidejében foglalkozik. Első regénye, Az óceán szeme 2022 végén jelent meg. Nayler azóta egy ökothriller kisregénnyel jelentkezett 2024 elején (Mamutrezervátum) – mindkettő olvasható magyarul.