Elvesztett illúziók – Sára-Csombor Ritával egy zárt közösségről

Miért dönt úgy egy 16–19 éves budapesti lány, hogy „bevonul”, és a külvilágtól elzártan, magánélet és család nélkül él egy női szerzetesi közösségben?

Budapesten születtem és laktam nyolcadikos koromig a szüleimmel, majd egy soproni katolikus gimnáziumba jelentkeztem, és ott érettségiztem, kollégista voltam. Függetlenedni akartam, és az volt a legmesszebb lévő, ám koedukált iskola, ezért mentem oda. Keresztény családban nevelkedtem, az anyai nagymamám öccse pap volt, ebben nevelkedtem. Idealista alkat voltam, el akartam kerülni a rosszul segítést, például felülről megoldani mások helyzetét. Úgy éreztem, Isten arra hív, hogy a peremhelyzetben lévőkkel legyek úgy, ahogy nekik jó, Jézus szorosabb követése összekapcsolódott a segítéssel. Flóra édesanyja vallását gyakorló keresztény, Flóra maga is katolikus iskolákban tanul, és szociálisan érzékeny, az embereken akar segíteni. Ilyen háttérrel talán érthetőbb az elvonulása. Úgy érzi, minél előrébb jut a szerzetesi képzésben, annál több lehetősége lesz az apostolkodó élet gyakorlatainak megvalósítására, enyhül a szigor. A noviciátus alatt azt gondolta, ha fogadalmas lesz, jó lesz, ideiglenes fogadalmasként már azt, hogy majd örökfogadalmasként lesz jobb a helyzet. És bár szenvedett az egyenlőtlenségektől, a szigorú szabályoktól, örült, mert sokrétűen tudott segíteni az embereknek: tanítás, betegápolás, prédikálás, szegények támogatása – és közben tanulni, akár doktorálni is lehetett volna.

Mégsem érzem azt a könyve elolvasása után, hogy kedvet csinált volna egy ilyen zárt, időnként kegyetlen rendi közösségbe való belépéshez.

Tizenkilenc éves koromtól öt évig éltem a rendházban. Nem szokványos az életutam, egyszerűen csak azt akartam megmutatni, hogy én hogyan éltem meg azokat az éveket. Az erőszakot, a kényszerítést nem lehet elvitatni. Zavartak az ellentmondások: amiket tanultunk a képzés évei alatt, azok nem valósultak meg, vagy nem úgy. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem minden esetben a jézusi elvek alapjain működött a rend, hanem voltak egyenlők és egyenlőbbek. Amikor pedig valakit szembesítettem ezzel, akkor nem párbeszéd következett, hanem pofon. A regénybeli főszereplő is rengeteg álmatlan éjszaka után hozza meg a nagy döntést. Amikor megtörténik az a bizonyos „erőszak” és utána, ahogyan az ügyet kezelik, az ébresztette rá, hogy nem maradhat tovább. Én is elmentem a falig, szeretem feszegetni a határokat – a könyvben Flóra intői a saját ellenőrzőmből kimásolt tanári bejegyzések a nem megfelelő iskolai magatartásomról. Azért is mentem a rendházba: ez volt a rock and roll, gondoltam, csináljuk végig szabályszerűen. Nagyon nehéz volt, de olyan értékes embereket, egyéniségeket ismertem meg, akinek sokat köszönhetek. Intenzív, érzelemdús időszak volt. Erősebb, toleránsabb lettem ott, felnőttem, és elveszítettem az idealizmusomat.

Flóra vívódásai és vágyai szinte predesztinálják a büntetésre: csokit csen a közösből, tiltott irodalmat olvas, több holmija van, mint lehetne, hatalmas az igazságérzete, aminek hangot is ad, és a testi örömöket sem veti meg, legyen szó önkielégítésről vagy a testi szerelemről. Ám mégis a Szent Magdolna Kongregáció tagjaként képzeli el életét, segítői szerepekben.

Gyönyör és undor egyszerre jellemzi Flóra testiséghez való viszonyát, nagyon nehezen írtam erről, de nem lenne valós a karakter és a közeg enélkül.

Miért nem önéletrajzi könyvet ír?

Óvtak egy traumafeldolgozó, pszichologizáló regénytől. Nagyrészt ugyan a saját történetem, de sok a fikciós szál benne, nekem így könnyebb volt, nagyobb lett az írói szabadságom. Egy felnövéstörténet, útkeresés, de olyan kérdéseket feszeget, amik túlmutatnak egy személy történetén.

Honnan ered az említett határfeszegetési hajlam?

Az első határátlépéses szabályszegésem, amire emlékszem, az volt, hogy átmásztam egy lezárt udvarrészre az óvodában. Meg is lett az eredménye: elestem, betört a fejem.

A regényben Flóra – önhöz hasonlóan – végül mégis elhagyja a mérgező közeget, ám mégsem veti bele magát úgymond „az életbe”, nem próbálja bepótolni az elszalasztott éveket.

Nem, mert nem is lehet. Nem olyan érzés, mint amikor a kalitkából kiengedik a madarat. Hanem inkább kudarc, és nem tudni, hogyan tovább. Velem annak idején nagycsütörtökön közölték, hogy kedden el kell hagynom a rendházat, alig tudtam az anyukámat értesíteni. Áprilistól augusztusig gyakorlatilag a szobámban ültem. Szeptembertől kezdtem el az ELTE-n a magyar szakot. Az a közeg gyógyító volt, ma is vannak onnan csoporttársak Skóciától Kalocsáig, és egy nyelvész tanárnő is rengeteget segített, illetve a Fiatal Írók Szövetségében találtam magamra. A FISZ-táborok hoztak vissza az életbe, ott kaptam meg a szükséges „női” felvilágosításokat is. Elvégeztem a hittanár szakot is: ugyan még nővérként kezdtem, de civilként diplomáztam, és nem néztek ki onnan szerzetesi ruha nélkül sem.

Magyartanárként dolgozik. Milyen elvek szerint?

2014 óta vagyok tanár, tanítottam több általánosban és magángimnáziumban is, volt, amikor heti 37 megtartott órám volt, két iskolában. Jelenleg egy XVII. kerületi általános iskola felső tagozatán dolgozom, és van egy nyolcadikos osztályom. A gyerekek védelmét tartom mindenekfelett szem előtt. Attól, hogy nem a tankönyvben található verset olvassuk irodalomórán, nem lesz lelkiismeret-furdalásom, azt teszem, ami az adott osztálynak a legjobb. Közös olvasmánynak nevezem a kötelezőket, és el is tudok térni tőlük – megfelelő indoklás esetén. Békés Pált olvastunk a hatodikosaimmal. Azért maradtam tanár, hogy a kereteken belül oldjam meg a helyzeteket, a magam módszereivel. Nyitottak, fogékonyak a mai fiatalok, nem fogják be a szájukat, de nem is kell.

+1 KÉRDÉS
Mit mondana a lányának, ha felnőve egy katolikus rendbe akarna belépni?

Kezébe adnám a Véniát, hogy olvassa el. Aztán azt, hogy próbálja ki magát, és a lelkére kötném, hogy mindig, minden körülmények között számíthat ránk, a szülei mindig itt lesznek. Jó lenne, ha a megaláztatást, a lelki megrázkódtatások egyre bővülő köreit megúszná. Ha már nekem nem sikerült.