Jancsó Ágnes: Tedd a felhőt az égre!

Kettesben voltunk otthon, amikor hirtelen odaszaladt hozzám a kisfiam, kezében szorongatva egy kék papírfecnit:
– Tedd a felhőt az égre! – hangzik el az utasítás.
– Tessék?
– Tedd a felhőt az égre! – ezek szerint elsőre is jól hallottam.
– Kicsim, sajnos ezt nem tudjuk feltenni. Tegyük inkább ide, az asztalra.
A lehetetlen nem létezik – 2004-ben az Adidas indított kampányt ezzel a szlogennel. Ezt állítólag Muhammad Ali bokszoló mondta először, persze biztosan csak az ókori rómaiak vagy görögök után. A 14 éves énemet annyira magával ragadta a reklám, hogy az idézetet kitettem az ajtómra az Eminem- és a Gilmore Girls-poszterek közé. Húsz éve nem sejtettem, hogy nekem nem sikerül eszerint élnem – sőt, egy időben inkább Eminem diktálja majd a tempót –, de egyszer lesz egy kisfiam, aki kétéves korában egy családi látogatás alkalmával meglátja és elolvassa, és minden megváltozik. Most azt gondolod, hogy tudna már olvasni egy kétéves, de nyilván elolvasta, másképp mivel magyaráznád például azt, hogy eddig békésen törte apróra a száraz ágakat és szórta szét az erdőben, azóta pedig kétségbeesetten fogja a kezébe a darabokat, „visszacsinálom!” felkiáltással. Az ollóval szétvágott szerződés fölött biztatóan bólint felém, hogy „megragasztom”. A tóba dobott kavics után azt kántálja, hogy „megtalálom”, a villanyoszlopra felpillantva, hogy „felmászom”, az őz után szaladva, hogy „elkapom”, az ujja hegyéről elrepülő katicának pedig azt kiáltja, hogy „én is”. Drága kis­fiam, sajnos ez nem lehetséges, nem lehet, nem megy és a többi hagyja el a számat minden alkalommal, egy-egy sajnálommal enyhítve a rideg valósággal való szembesülését.
Úgy éreztem, itt az ideje tisztázni ezt az egész problémakört, egyszer és mindenkorra.
– Ez lehetetlen. Az életben nagyon sok a lehetetlen – folytatom.
Konokul a kezembe nyomja, a szemembe néz, és bólint.
– Nem tudom feltenni az égre. Nem érek fel odáig.
– Létra! – kiáltja fel, és már indul is a kamra felé.
– Nem létezik olyan magas létra! – húzom vissza.
– Tűzoltó!
– Még a tűzoltók létrája sem olyan magas.
– Bagoly! – derül fel az arca. Még azt is hozzáteszi, hogy huhú.
– Sajnálom, de nem. A bagoly nem bírja el a felhőt.
Lehajtja a fejét, nem sír, csak folyik a szeméből a könny, mintha esni kezdett volna az eső. Megadóan felsóhajtok. Legyen. Az ablakhoz lépek, elhúzom a függönyt. Kint már sötétedik. Lábujjhegyre állok, kinyújtom a karomat, és felemelem a papírfecnit olyan magasra, amilyen magasra csak tudom. Az arca ragyogni kezd. Mozgatni kezdem, esőcsepphangokat adok ki, meg fújom a fecnit, mintha én magam lennék a szél. Csodálattal nézi a felhőjét, és elégedetten rám nevet. Elszégyellem magam.
– Tegyünk az égre egy baglyot is? – kérdezem, mire már szalad is a színes papírok felé.