A cím természetesen metafora. A görög nyelvű Mezopotámia tulajdonnév ezúttal tehát az eredeti (köznévi) jelentésében szerepel: folyók közötti terület. S épp ilyen a kelet-ukrajnai, az orosz agresszió kezdete óta a hírekben sűrűn emlegetett Harkiv is, ahol a mű cselekménye játszódik, s ahol a folyamatos veszélyek ellenére a szerző a mai napig él. 2014-ben itt jelent meg a Mezopotámia első kiadása – azaz még jóval a 2022-es átfogó támadás előtt, de már a donyecki és a luhanszki régióban kirobbant harcok idején. A Harkivot sújtó rendszeres és módszeres pusztítás a címbéli – letűnt civilizációkat idéző – metaforának új, kifejezetten tragikus jelentésárnyalatot adott.
Poétikai szempontból a mű két részből áll: az első novellák füzérének tekinthető, melynek elemeit a hely és idő azonosságán túl a szereplők hálózata kapcsolja össze. Mindegyik fejezet főhősei vissza-visszatérnek – epizodistákként – a többiben. A második nagy egység ciklusba rendeződő versekből áll, melyek a lírai kifejezés érzelmi és intellektuális bensőségességével gazdagítják a prózai ábrázolást. A műnemek ilyen összjátéka nem számít kivételesnek: például Borisz Paszternak: Doktor Zsivágó című legendás alkotása hasonló struktúrával rendelkezik (a regényt a főhős hagyatékában talált versek követik).
A halmozások, az ismétlődések, a szóképek gyakorisága révén azonban a költőiség az epikus szövegrész jellemzője is. Az expresszionisztikus stílus pedig sokszor Charles Bukowski érdességét, meghökkentő hasonlatait idézi (ráadásul az amerikai és az ukrán szerző figurái, helyszínei egyaránt többnyire a modern nagyvárosi társadalom perifériáit elevenítik meg). Az egyik hősnőnek például „olyan volt a frizurája, mint a gondosan és hozzáértéssel összeválogatott leveszöldség” (a fordítás Körner Gábor munkája). Vagy: „az életemnek olyan szaga volt, mint a frissen fagyasztott halnak, a halálomnak olyan lesz, mint a kínai gombának”. Az aforisztikus tömörség szintén a költői szövegalakítás eszköztárába tartozik, miként ezt az egyik legjobb bon-mot tanúsítja: „Csak két útja van az életnek: az egyik a mennybe, a másik a pokolba vezet. Igaz, sok ponton találkoznak.”
S mint ezek az idézetek is mutatják, a szövegnek fanyar humora van, sokszor kifejezetten vicces fordulatok villannak föl: „… reggelig a meteoritokat számoltam. Kettőt számoltam össze” – mereng az egyik szereplő. „Harminc éves koromra sikerült kétszer is elválnom. Harmadszor is el tudtam volna, de többen nem jöttek hozzám feleségül” – vallja a másik. Nem ritkák az igencsak fekete humor változatai sem. Az ismerősnél szerzett albérlet előnyére a kamaszfiú ekként világít rá: ha már anya „kiengedi a gyereket, mármint engem, a felnőtt életbe, jobb ha tudja, hol keresse azután a holttestét”.
A műben elénk táruló világ számtalan módon viseli magán a szovjet-orosz örökség nyomait. A múlt viszontagságaira leginkább szembeszökően a mindennapi környezet lepusztultsága és az ebbe beletörődő – ironikus kritikával ábrázolt – látszólagos igénytelenség vallanak. Sokat mondó, ahogyan az elbeszélő megjeleníti az egyik szereplő (élelmes kisvállalkozó) otthonát: „a falakból nedvesség szivárgott, az erkélyek megereszkedtek, a plafon rég leomlott volna, ha nem tartják valamilyen láthatatlan kötő- és tartóelemek. Kolja ügyesen vödröket és lavórokat helyezett el a szobákban, mintha furfangos csapdák lennének, amikben próbálta felfogni az értékes esőcseppeket.”
A novellák miliőjében az ügyintézés, a munka kultúráját sem a megbízhatóság, a fegyelmezettség vezérli: itt ugyanis – a kis kávézókat üzemeltető vállalkozó szerint – „senki nem érkezik időben, senki nem siet sehová, senki nem tartja a szavát. Az ügyek véletlenszerűen intéződnek, a pénz önmagáért dolgozik.”
„A férfiak ebben a városban (..) védekezésre és hódító hadjáratokra születtek” – véli az egykori prostituált, ekkor még csak félig-meddig sejtve, hogy a harcias képességekre hamarosan égetően nagy szükség lesz. A békésebb mindennapokban viszont – szinte valamennyi epizód erről tanúskodik – a nők sokkal ügyesebbek, eszesebbek és érettebbek, egy szóval: életre valóbbak. Ők mozgatják a szálakat, a lényegi döntések főként rajtuk múlnak.
A mű közegében a férfiak többsége afféle kemény legény: valaha bokszolni tanultak, törött az orrsövényük, itt-ott sebhelyesek, könnyen eljár a kezük, megisznak mindent, amiben alkohol van. Az alakteremtés hatásos feszültsége épp abból ered, hogy rendre kiderül: e nem annyira finom lelkekben is folyvást fölsejlik az igény valami emberi közvetlenségre, az önnön köreiken túlmutató kapcsolódásra. A Másik igenlésére. A kötetzáró versek egyike ezt a mégiscsak kiirthatatlannak tűnő szükségletet aztán elemi normává avatja: „Mert a lényeg, hogy beszéljük / ezt a holt nyelvet, a gyengédség nyelvét”.
Infó: Szerhij Zsadan: Mezopotámia. Magvető, 2025
