Balaton;korcsolyázás;riport;befagyott tó;

„Mintha nem is a Balatonon lennénk, hanem valahol az Antarktiszon” – Körbekorcsolyáztuk a befagyott tavat, három nap alatt 160 kilométert téve meg

Napokig figyeltem a híreket, mikor lesz elég erős a jég a tavon, hogy rá lehessen menni korcsolyával. Január második felében jött el a pillanat. A Korizható Tavak Facebook-csoportban akadtam rá Gilyén Péter felhívására. Nem ismertük egymást, de a bizalom egyből megszületett. Tudtam, menni akarok. Rám várt a 160 kilométeres expedíció: körbekorcsolyázni a Balatont.

Január 21-én Balatonakarattyáról indultunk, mínusz 13 fokos hőérzetben. Innen terveztük megkerülni a tó teljes keleti medencéjét. A jég az elmúlt napok fagyos időjárásának köszönhetően szépen megvastagodott, amit egy nem sokkal később megpillantott autókeréknyom is igazolt.

Siófok környékén egyenetlen jégfelület és széles rianás lassított minket. Egy szűkületnél átugrottuk a rianást, majd itt csatlakozott hozzánk Ádám, aki helyismeretével sokat segített. Hokiütőkkel vizsgáltuk a jeget, jégszöggel és kötéllel is készültünk – szerencsére egyszer sem volt rájuk szükség. A rianás után végre csoda szép tükörjég következett. Felgyorsultunk. Zamárdinál Tihany felé fordultunk, ahol a jégen ebédelve azt vettük észre, hogy az ételünk és a vizünk is majdnem megfagyott.

Alsóörsnél jött a legkritikusabb szakasz: egy rianás után csak 4 centis jégvastagságot mutatott a mérőszalag. Itt hallottuk meg először „a jég szavát”: a hokiütők kopogtatására válaszul különös, a delfinekre emlékeztető hangon felelt.

Óvatosan mentünk rá, távolságot tartva, noha „4 centiméteren már hokimeccset lehet rendezni”, mint Péter fogalmazott. Átjutottunk. Visszafordulni már nem lehetett. Hatalmas nyílt vízmező vágta el mögöttünk a partot, ameddig a szem ellátott. Maradt az Akarattyáig tartó, 16 kilométeres keresztezés. Épp naplementére értünk ki – jó döntésnek bizonyult.

Második nap Péter és egy másik társunk, József Szántódról indulva a déli parton terveztek végighaladni, azonban egy széles rianás kettészakította a teljes tavat, így végül Akalinál át kellett térniük az északi oldalra. Innentől fogva szinte végig tükörjégen korcsolyáztak. Keszthely érintésével Balatonberényig csúsztak, közel 72 kilométert, aminek a vége volt csak rázós, a Zala folyó torkolatától tízcentis fagyott hullámokon át vezetett az út.

A harmadik napon Balatonfenyvesről együtt indultunk Szigliget felé, a sűrű ködben szem elől veszítve mindkét partot. Egy pillanatra olyan volt, mintha nem is a Balatonon lennénk, hanem valahol az Antarktiszon. 

Révfülöpnél fordultunk vissza a déli partra, az utolsó hosszú keresztezésre. Végül Fenyvesen, 16 centis jégbe vájt lékben, jeges fürdővel zártuk az expedíciót.

Akik mindhárom napon csúsztak, 160 kilométer feletti távot tettek meg. Bár ez önmagában hatalmas teljesítmény, de a legnagyobb élmény nem számszerűsíthető. A partok, a fotelhuszárok, és végül a saját komfortzónánk elhagyásával nem csupán egy eddig sosem látott fizikai tájra jutottunk el: belül is kicsúsztunk azokból a keretekből, amelyek életünk díszletét adják. Lassanként új, belső tájak jelentek meg, ahol azt tehettük, amire vágytunk. A partok elengedése szimbolikus tettnek is bizonyult: elhagytuk a csónakot a tengerért. Bármerre mehettünk, a befagyott tó sokkal demokratikusabb volt, mint a nyári, hullámzó Balaton. Eközben alig találkoztunk valakivel, miénk volt az egész játszótér, és csak rajtunk múlt, mit kezdünk vele. És mi addig mentünk, ameddig csak bírtuk.

A történelem egyik legszégyenletesebb korszaka volt a zsidóság ellen a XX. században elkövetett népirtás. A makói levéltár vezetője, Urbancsok Zsolt a holokauszt emléknapja apropóján idézte fel azt a folyamatot, amelynek a célja a helyi zsidó közösség kirekesztése, majd megsemmisítése volt. A módszert a pszichológia bűnbakképzésként azonosítja. Milyen körülményeknek kell ahhoz együtt állni, hogy egy ilyen cselekmény kiteljesedjen? Képes az ember tanulni a történelem hibáiból?