A szív
Amikor Misi kisfiú volt, vagy már nem is annyira kisfiú, inkább már kamasz, és megérintette szívét a szerelem szellője, egy Mari nevű lánynak kezdett udvarolni, aki ugyanannyi éves volt, mint ő, de másik osztályba járt. Misi C osztályos volt, a lány Z-s. De a Z akkoriban nem a zenei osztályt jelölte. A népességrobbanásnak köszönhetően abban az évben, amikor Misi elkezdte az iskolát, rengeteg első osztályt kellett indítani. Volt A, B, C, D, E, F osztály, és így tovább egészen a Z-ig, amelyikbe Mari is járt.
Az iskoladiszkóban Misi és Mari egyszer lassúztak is, és szerelmes leveket írogattak egymásnak. Aztán egy születésnapi buliban – melyet Misinek az az osztálytársa rendezett, akinek az apja a nagyközség egyetlen kukásautóját vezette – annak rendje és módja szerint megtörtént az első csók is. Néhány héttel később, amikor biológiaórán a bőgőmajmokról tanultak, Misi gyanútlanul lepillantott az emeleti ablakból, és Marit vette észre. A lány is meglátta őt, és felintegetett. Az ablak az iskola murvával felszórt, nagy udvarára nézett.
Mari a cipősarkával egy hosszú, átlós vonalat húzott a murvába, mely összekötötte az udvar alsó részét a felsővel, aztán a vonal bekanyarodott, középen két dombot alkotott, majd egy olyan átlóval végződött, amely visszatért a kiindulóponthoz, és az eredmény egy hatalmas szív lett. Misi érdeklődve figyelte, mi történik odalent, bár a bőgőmajmok is érdekelték volna. Mari a nagy munka után néhány másodpercet pihent, aztán a sarkával hasonlóan óriási méretekben beleírta a monogramjaikat. Addigra már minden gyerek az ablakokban lógott, és akkora huhogást csaptak, mintha a bőgőmajmok átköltöztek volna az esőerdőkből a nagyközségbe. Mari kipirult arccal felnézett Misire, aztán eltűnt.
Misi az óra utáni szünetben mindenhol kereste, de sehol sem találta. Egyik osztálytársa azt mondta, hazament, a másik meg azt, hogy Marinak ez volt az utolsó napja az iskolában, mert elköltöznek egy másik országba. Misi elbiciklizett a házukhoz, de hiába csöngetett, senki nem nyitott ajtót. Felhívni sem tudta, mert akkoriban nemhogy mobiltelefonja nem volt az embereknek, de még vonalasa sem, maximum az orvosoknak. Hazafelé menet eltekert a virágzó cseresznyefák alatt, és a lengedező szellő szirmokat pergetett vállára. Akkoriban még nem hallott róla, hogy a cseresznyevirágzás a japánoknál az elmúlást jelenti, de nem is kellett tudnia, elég volt éreznie. Legszívesebben ő is úgy bőgött volna, mint egy bőgőmajom, amelyről az iskolában tanultak.
Misi remélte, hogy másnap találkozni fog Marival, de hiába várta az iskola kapujában, nem jött soha többé. Tényleg elköltöztek. Misitől azzal a legendás, nagy szívvel búcsúzott el, amelyet még sokáig emlegettek az iskolában. A fiú egy darabig bánkódott utána, de ha akarta volna, akkor sem tudta volna teljesen elfelejteni a lányt, mert a reggelente érkező kukásautóról mindig az az első csók jutott eszébe.
A bűntudat
Amikor Misi kisfiú volt, egy olyan magas fenyő nőtt a kertjükben, hogy talán az eget is elérte. De hogy Misi mekkorának látta, az nem igazán számít, hiszen Misi kisfiú volt, és egy kisfiúnak minden sokkal nagyobb, mint valójában. A fenyő éppen az ablakuk előtt állt, és amikor fújt a szél, olyan hangot hallatott, mint egy megeresztett vízcsap. Ez alatt a fa alatt dugták ki fejüket minden tél végén az első hóvirágok, és erre a fenyőre rakták hevenyészett, pár gallyból álló fészküket a balkáni gerlék. Bár Misi még kisfiú volt, fára mászni már ügyesen tudott, és a fenyő sem jelentett számára akadályt. Egyik nap elhatározta, hogy megnézi közelebbről a gerlefészket.
A gerlék akkoriban már közönséges és kifejezetten gyakori madárnak számítottak, pedig nem mindig volt ez így, hiszen csak az 1930-as években jelentek meg Magyarországon. Akkoriban még kifejezetten ritka madárnak számítottak, és többet adtak értük, mint egy kanáriért. Misi ükapja például soha nem láthatott ilyen ezüstszürke madarat, és nem hallhatta kellemesen búgó hangját sem. Misi azon a napon addig kapaszkodott a szúrós és lengedező gallyakba, míg el nem érte a fészket. Amikor belekukkantott, két pufók, pihegő, pelyhes fiókát pillantott meg. Begyeik annyira teli voltak, hogy egészen kidudorodtak. Idilli kép volt. Misi nem akarta kiszedni őket a fészekből. Hozzájuk sem ért, csak nézte őket egy darabig, majd visszamászott a földre.
Eltelt egy hét, és a kisfiúnak megint eszébe jutottak a pelyhes fiókák. Gondolta, megnézi, hogy mennyit nőttek. Felmászott a fenyőre, és belesett a fészekbe, de amit látott, attól majdnem lezuhant a fáról. Az elpusztult fiókákon hangyák mászkáltak. Hallott már róla, hogy a madarak elhagyhatják fészkeiket, ha az emberek megzavarják őket, és talán most is ez történt. A gerleszülők meglátták a múltkor a fészeknél, és abbahagyták a fiókák etetését. Misi nem akart rosszat, mégis bajt okozott. Úgy érezte, mintha egy fenyőtüske lopózott volna a bőre alá, és a szívét szúrná. Akkor még nem tudta, mi az, de akkor érzett először bűntudatot.
Az is lehet, hogy a fiókák pusztulása semmilyen kapcsolatban nem állt Misivel, talán más okozta, de ezt már nem lehet kideríteni. Azóta nemcsak a fészek nincs már meg, de a nagy fenyő sem, melyet Misi apja régen kivágott, és nincs már meg az a kert sem, hiszen a gyerekkori házat évtizedekkel ezelőtt eladták – csak az a régi bűntudat maradt meg, és az a homályosan éles emlék.
A vak csíz
Amikor Misi kisfiú volt, és a nyári szünet végtelennek tetszett, esténként kimentek futballozni az utcában lakó gyerekekkel. Misi volt közöttük a legkisebb, és neki volt a legrosszabb gömbérzéke, ezért mindig ő lett a kapus.
Aznap este nem fociztak sokáig, mert a labda berepült egy öreg néni udvarára, éppen a saláták közé, és a kendős matrónának eszébe sem jutott visszaadni, pedig egy valódi bőrlabda volt. A gyerekek mérgelődtek egy darabig, és különféle bosszúkat forraltak.
Élt az utcában egy hegesztő, aki mellesleg nagy madarásznak számított. Házának falán, az eresz alatt zöld kalitkák lógtak, és különféle madarak ugráltak vagy énekelgettek bennük: csízek, tengelicék, zöldikék. Ezeket már Misi gyermekkorában is tilos volt befogni és rabságban tartani, de a madarászszokás erősebbnek bizonyult a törvénynél. Különben ebben az udvarban nemcsak csízek és tengelicék éltek, hanem kacagó gerlék és kanárik is. Na meg galambok, sok-sok galamb: posták meg különféle díszgalambok.
A bácsi aznap este kiállt a kapuba, és odakiáltott Misinek, aki távolról is látta, hogy tart valamit a kezében. „Megvakult az egyik csízem – mondta a madarász. – Talán a hegesztéstől, túl sokáig nézett a fénybe. Neked adom, te biztosan gondját viseled majd.” Misi óvatosan elvette tőle a sárgászöld csízt, és szépen megköszönte.
A madarász csapókalitkával és hívómadárral fogta a pintyeket, de előfordult, hogy verebek estek csapdába. Ezeket általában Misinek adta, mert tudta róla, hogy nagyon szereti a madarakat. Misi egy darabig tartotta, aztán szabadon eresztette őket. Az egyik veréb egyszer úgy megcsípte az ujját, hogy fájdalmában felkiáltott, és ijedtében elengedte. De ez a csíz nem csípett, csak kuporgott a kezében, és úgy forgatta apró, buksi fejét, mintha látna. Misi még szaporán dobogó szívét is érezte.
De nem foghatta sokáig, mert Béci, a legnagyobb és legrosszabb fiú kikapta a kezéből, és elszaladt vele. „Engedjük szabadon, hadd repüljön!” – kiáltotta, majd feldobta a levegőbe. A madár repült egy darabig, aztán visszahullt a földre. Ez a játék nagyon tetszett a többi kis focistának is, és elkezdték dobálni. Misi megpróbálta megmenteni a madarat, de mindig félrelökték. A pinty az utolsó hajítás után élettelenül hullt a földre. A gyerekek otthagyták, és más szórakozás után néztek, de Misi nem tartott velük. A csízt, aki akkor már nem forgatta a fejét, eltemette egy bukszus alá. Misi sírt egy keveset, és az egyik evezőtollát eltette emlékbe. Egy darabig őrizgette a fiókjában, aztán felnőtt lett, és kidobta a kukába. De az esetet nem tudta kidobni a fejéből, mint a tollat a fiókjából, és egész életében emlékezett arra a vak csízre.
Ha eszébe jutott a madár evezőtolla, Misi –aki akkor már Mihály volt – emlékezete ladikjában ülve visszaevezhetett vele a múltjába: abba a távoli korba, amikor még Misinek hívták.
