Bátor, kemény hangú publicisztikát közölt pár napja a The Guardian Alexander Hurst tollából a grönlandi konfliktus kapcsán. Micsoda harcias cím: Európának most kell megmondania, hogy ebből elég – és elvágnia minden köteléket az USA-tól.
A szövegben megosztott tuti recept világos. Ha Trump erőszakosan lép fel Grönlandon, amivel lényegében felrúgja a transzatlanti szövetségeket, nincs értelme habozni.
Szakítani kell az Egyesült Államokkal, megszüntetni európai katonai bázisait, véget vetni nagytőkései uralmának, az alávetettségnek, és létrehozni egy föderatív, demokratikus, önmagát megvédeni képes Európát.
Igen, bizonyára ezt kéne tenni, ez lenne a megfelelő megoldás, válaszlépés. Enyhébb változatokban mind gyakrabban olvashatjuk. Ha Európa nem akar végleg gazdasági-politikai mellékszereplővé válni, ha az Unió el akarja kerülni a szétesést… mit kell tennie? Hát a talpára kell állnia! Reformok, innovációk kellenek a gazdaságban (biztos hivatkozási alap a Draghi-jelentés), be kell ruházni a fegyverkezésbe, elrettentő erejűvé növelve a katonai potenciált, pörgetni kell az integrációs folyamatot, olajozni a közös cselekvőképességet. Mielőtt darabokra morzsolnak az érdekszférajátékba kezdett nagyhatalmak, önállósulni, és őrizni a polgári demokrácia oázisát. Ébresztő!!!
Véleményből döntésformálás
Egész szórakoztató kívülről, mások szövegeit olvasva szembesülni azzal, ahogy mi, szerény véleményformálók szaporodó soraink belső logikájába hevülve átbillenünk döntésformáló szerepbe. Ezt kellett volna tenni, azt kell tenni, emígy meg amúgy kellene tenni… Én is már ki tudja, hányszor fogalmaztam így. Kicsit mindig bele is borzong a hátam, de valahogy sodorja az embert a helyes út keresésének adrenalinja.
És máris telnek a Word-dokumentum sorai: Ukrajna alapvető érdeke, hogy megőrizze államiságát, és leszakadjon a putyini Oroszországról, ezért mérlegre kellene tennie területi engedményeket. Vagy: Oroszországnak nem katonai úton, hanem gazdasági potenciálja növelésével, rendszere demokratizálásával kéne erősítenie, egyben tartania érdekszféráját. Vagy: Magyarországnak hosszú távú programokra van szüksége a gazdasági fellendüléshez… Meg hasonlók.
És ami a legviccesebb: kinek is üzenjük harsányan ezeket az okosságokat? Az elit pillanatnyi érdekeit képviselő politikusoknak?
Feltételezve, hogy ők is az optimális megoldásokon gondolkoznak, csak mindez még nem jutott eszükbe? Nem, bizonyára ők is tudják ezeket a válaszokat. De tudják azt is, milyen érdekhálókba gabalyodnak, milyen cselekvési lehetőségeik vannak, és valójában mit akarnának. Amit mi nem tudunk. Nem tudhatunk.
Mit kell tenni… Amikor 2019-ben megválasztották Karácsony Gergelyt Budapest főpolgármesterének, és ellenzéki közgyűlés alakult, elég egyértelműnek tűnt. A fővárosiak azt várták, az új városvezetés kialakít egy alternatív politikai-működési mintát. Átláthatóság, sok közvetlen demokratikus fórum, racionális egyeztetések, az önkormányzatoknál maradt szolgáltatások maximális javítása.
A kormány persze mindent megnehezít majd, nem segít, elvon, de nem számít, a demokratikus modell hatása felszabadító lesz, és példát mutat az egész országnak. Kétségtelen, hogy voltak ebben az irányban erőfeszítések, sok polgármester következetesen képviselt új alapelveket, de igazi alternatív rendszer mégsem állt össze. Kicsinyes súrlódások, pártérdekek, mögöttük gyakran vállalkozói könyöklés, plusz ki tudja, hány gazdasági, adminisztratív béklyó gátolta kialakulását. A bizalom így sem veszett el teljesen.
Szorongó béketűrés
Persze nem csak a politikai elitben, a társadalomban is elhalnak a „mit kéne tenni” üzenetek. Budapestnél maradva: A kormány most már gátlástalan cinizmussal szórakozik a fővárossal. Nem fizet ki sem megígért, sem bíróság által megítélt összegeket, elvonni viszont penge módon tud. A cél világos – fizetésképtelenné tenni Budapestet, föld alá alázni a főpolgármestert, és akkor majd nyugi, jön a segítség. Mi lenne a teendő? Teljesen világos. A budapestieknek harcosan ki kellene állniuk városvezetésük, önkormányzataik mellett, de mondjuk inkább azt, önmagukért! Elég volt ebből a mocskos politikai játékból, gyerünk ki az utcára! Nálunk azonban ez csupán egy felemelő vízió.
Valahogy a szorongó béketűrés ösztöne erősebb saját érdekeink határozott képviseleténél.
Ezek szerint a Pride-on azért vonultunk háromszázezren, mert sütött a nap, és jó buli volt? Ott büszkén lépkedünk, integetünk, rikkantgatunk, de amikor a saját városunk működőképessége, mindennapi életünk biztonsága forog veszélyben aljas kormányzati manőverezgetés miatt, ülünk otthon? Látjuk, mekkora politikai béklyóba verte az országot (vagyis minket!) a választási törvény, és meg sem próbáltuk követelni a megváltoztatását? És sorolhatnám tovább a példákat. Pedig fel lehet birizgálni minket, csak teljesen kiszámíthatatlan, mikor, kinek, mivel sikerül. Ki gondolta volna, hogy a kegyelmi botrány ennyire beüt? De akkor a most kiderülő gyermekvédelmi bűnesetek miért nem mozgatnak meg jobban? Ha Magyar Péter mögött fel tudtunk sorakozni pár karakán állásfoglalása után, miért nem követjük tömegesen a tüntetéseire Hadházy Ákost, aki hosszú évek óta küzd következetesen visszaélések és a demokrácia nyirbálása ellen?
Általában mindenki tudja, mit kell tenni, de valahogy csak ritkán megy, meg nem úgy. Nincs hozzá erő. Ahogy saját kis életünkben. Világos, mit követel a továbblépés, miben és hogyan kéne javulni, melyek lennének a helyes döntések szerelemben, családban, munkahelyen. De csak ritkán megy. Nincs hozzá elég erő. Ezért, azért, amazért. Tudjuk, de nem tesszük. És ilyenkor beindul a keserű töprengés, hol ment félre minden. Akár bennünk, akár a történelemben.
Kedvenc lelkizős témánk: a rendszerváltás hibái
Fodor Gábor azt fejtegette nemrég egy tévéműsorban, a politikai életben ott romlottak el a dolgok, amikor a konszenzuális demokráciáról áttértünk a többségi demokráciára. Míg korábban bizonyos szinten volt egyeztetés a pártok között, így a kormány és az ellenzék tág értelemben együtt vezette az országot, 2010 óta a megválasztott többség kezében van minden hatalom, uralja a döntéshozatalt.
Megható. De hát akkor is tudták, mi az ideális út. Miért tértünk le róla?
Pontosabban, hogyan maradhattunk volna rajta, amikor a nagy konszenzualitásban belesodródtunk egy külső-belső gazdasági válságba, és egy radikális nemzeti alternatívát hirdető párt alkotmányozó, kétharmados többséget szerzett a parlamentben, és nem volt érdekelt egyeztetésekben, önmaga korlátozásában. Azóta sem az, ráadásul olyan pályára tévedt, amelyen távolról sem az ország boldogulása a legfőbb cél.
Ó, jaj, és akkor már csak egy lépés, és ott vagyunk kedvenc lelkizős témánknál, a rendszerváltás hibáinál. Mert nem ezt akartuk, nem így akartuk, másképp kellett volna! Akárcsak a vezeklő kommunisták: nem ezt akartuk, másképp kellett volna… Miközben minden szereplő tudta 1989-ben (vagy tudni vélte), hogyan kellett volna. Több változatban is. Én egy baloldali alternatívát összegeznék: Ahogy a szocializmust, úgy a kapitalizmust sem lehet felépíteni. Áttérni pedig csak úgy lehet rá, ha kiépültek már hozzá a megfelelő gazdasági, társadalmi szerkezetek. Magyarországon 1989-ben gyakorlatilag állami tulajdonban volt a gazdaság. De nem a tulajdonviszonyok átalakítása a legfontosabb, hanem a piaci működés megteremtése. A kisvállalkozások maradhatnak, az állami vállalatok önállósulhatnak valamilyen közösségi tulajdon formájában. A többit meg lassan elvégzi a piac. A polgári demokratikus politikai, igazgatási, jogi intézményrendszer megváltoztatása nem probléma. De ha már békés a folyamata, előnyös megőrizni valamiféle folytonosságot, pazarlás mindent, értékekkel együtt, kidobni az ablakon, nem kell elidegeníteni a társadalmat minden baloldali gyökerű érdekképviseleti szerveződéstől, például a szakszervezetektől. És az egész majd szépen formálódik.
Ám hiába hangzik mindez észszerűen, ha az előző rendszer elitje saját tulajdonába akarja terelni a cégeket, ha a demokrácia harcosait fundamentalista hévvel, türelmetlenséggel viszi előre a forradalmi lendület, ha a Nyugat minél hamarabb kompatibilis struktúrákat követel a gazdasági-politikai kapcsolódáshoz.
Csoda, hogy ez a sebtében összetákolt rendszer meg tudott állni a lábán. Az oligarchikus fertőzéseket azonban nem kerülhette el.
Alapvetően aligha mehetett volna ez másképp. Egy ilyen világban létezünk, ezt lehet alakítgatni. Vagy teljesen lerombolni.
A kormánypropaganda mostanában egyre erősebben épít a determináltságra. Gyászos külpolitikai s egyben világmagyarázó narratívája azt hirdeti, a liberális demokráciák ideje lejárt, új világrend van kialakulóban, amely a nagyhatalmi érdekszférák körül formálódik. Itt a nyers erő diktál, nincs helye romantikának, akkor járunk a legjobban, ha minél engedelmesebben szolgáljuk a nagy uradalmakat, bármily imperialisták legyenek is. Azok legalább igazi nemzetállamok, még tanulhatunk is tőlük. Ebben is van ráció. De talán még pislákol az emberben annyi humanizmus, igazságérzet, hogy ezt ne fogadja el.
