„Olyanok vagyunk mint az árva gyerek, akit csak passzolgatnak” – Drámai képet fest a magyar kutatók helyzetéről egy friss felmérés

Itt ülünk a Társadalomtudományi Kutatóközpont épületében, amelynek bejáratánál még az MTA felirat fogadja a belépőket, holott már több mint hat éve elszakították az Akadémiától, nyáron pedig a HUN-REN után az ELTE-hez került a többi humán kutatóközponttal együtt. Ennek az intézetnek a kutatójaként a legtöbb, hazai tudományos életet érintő huzavona önt is érintette. Mennyire látta a saját tapasztalatait visszatükröződni a kutatási eredményekben?

Olyan értelemben mindenképpen, hogy a kutatóközpontokban dolgozók körében a legnagyobb az elégedetlenség abban, hogy mennyire érzik kiszámíthatónak az életpályájukat a kutatók, és abban is ők voltak a legpesszimistábbak, hogy a jelenlegi körülmények nem ideálisak arra, hogy a fiatal kutatók kutatói pályára menjenek. Ez nem meglepő, hiszen az adatfelvétel éppen akkor zajlott, amikor a HUN-REN központ bejelentette, hogy megválik a humán kutatóintézeteitől és ELTÉ-nek adja őket. Én 2014-ben kezdtem el az MTA Szociológiai Kutatóintézetében dolgozni, azóta szinte folyamatos a változás körülöttünk, holott a kollégáimmal ugyanazt a munkát végezzük. Az MTA-tól való elcsatolás után először lettünk Eötvös Loránd Kutatóhálózat, majd HUN-REN, és most végül az ELTE-hez kerültünk. Olyanok vagyunk, mint egy árva gyerek, akit állandóan passzolgatnak ide-oda a családban, mert senki nem tudja mit kezdjen vele. Ez erősen befolyásolja azt, hogy az ember mennyire tud arra koncentrálni, ami a feladata lenne. Ha az intézményi keretek nem stabilak, ha nincs kiszámíthatóság és perspektíva, ha nem egyértelműek az elvárások, az olyan fokú bizonytalanságot szül, amiben nagyon nehéz működni.

A kérdőívet több mint 5000 kutató töltötte ki, ami rendkívül soknak számít. A tudományos közösséget érő politikai támadásoknak lehet köze ehhez a kiemelkedő aktivitáshoz?

Magyarországon még sosem készült ilyen széles körű felmérés ebben a témában. A kutatás szépen illeszkedik az MTA 200 éves évfordulójához, éppen itt volt az ideje, hogy ránézzünk, kik vagyunk mi, és mi történik velünk. Az elmúlt időszakban rengeteg sajtócikk jelent meg, ami kifejezetten negatív szintben tünteti fel az Akadémiát. Nem tudom, hogy ez mennyiben befolyásolta a kutatók kitöltési kedvét, de biztosan voltak olyanok, akiknél ez szerepet játszott. Ugyanakkor tudni kell, hogy a magyarországi kutatók köre egy nagyon heterogén csoport, vannak köztük, akik kevésbé követik a közéletet.

Mit érzékelnek a legnagyobb problémáknak a magyar kutatók az életpályájukon?

A már említett kiszámíthatóság hiányát minden területen. Az is egyértelműen kiviláglott, hogy akik külföldi intézményben dolgoznak, sokkal elégedettebbek mindennel. A felmérés célcsoportja a magyarországi vagy az országhoz kötődő kutatók voltak, azokat vettük be a kutatásba, akik az MTA köztestületének tagjai, agy akiknek van valamilyen aktivitást mutató tevékenysége a Magyar Tudományos Művek Tárának adatbázisában. Azt is megmértük, hogy mekkora a valós munkaterhelése a kutatóknak, vagyis mennyit dolgoznak valójában. Azt találtuk, hogy itthon rendkívül leterheltek a kutatók, és a hivatalos munkaidejüknél jóval többet dolgoznak. A válaszolók több mint fele legalább két helyről kap munkajövedelmet vagy ösztöndíjat, vagyis több állásban dolgozik egyszerre. Például a kutatói állásuk mellett egyetemen oktatnak, vagy magáncégeknél, bizonyos tudományterületek esetében akár az iparban dolgoznak.

Jó ideje halljuk, hogy az egyetemeken, kutatóintézetekben dolgozók bére méltatlanul alacsony, de mit jelent ez a számok szintjén?

A kutatók összjövedelme még úgy is nagyon alacsony, hogy a többségüknek nem egy munkahelye van. Természetesen nagy a szórás, de ha az összes forrásból származó minden jövedelmet nézzük, akkor azt látjuk, hogy a medián jövedelem nettó 550 ezer forint a magyar kutatók körében. A főállásból származó jövedelem csupán 70 százalékát adja a teljes bérüknek, ennek medián értéke 412 500 forint. Ennél az idősebbek persze valamivel, de nem sokkal többet keresnek a főállásukban, ahogy lépdelnek feljebb a tudományos ranglétrán. A külföldi intézményekben dolgozók mediánbére ezzel szemben 850 ezer forintra jött ki.

Az egyetemek modellváltásánál, illetve a kutatóhálózat sorozatos átszervezésekor az egyik legfontosabb félelem a nemzetközi vérkeringésből való kiszorulás, az EU-s pályázatoktól való esetleges elesés. A válaszadóknak mekkora részének van valamilyen külföldi tapasztalata és ez milyen előnyökkel jár a tudományos pályán?

A vizsgált kutatók több mint felének volt valamilyen külföldi tapasztalata. Látványos, hogy a tudományos teljesítményre, a publikációk számára nagyon erős hatással van a külföldi tapasztalat, különösen, ha egy évnél hosszabb időt töltenek máshol, ezt a kutatóknak durván a negyede mondhatja el magáról. Döbbenetes adat, hogy 10 kutatóból 4-ben felmerült már, hogy a magyar állását hátrahagyva inkább külföldi intézményben vállaljon munkát, negyedük pedig gondolkozik azon (is), hogy párhuzamosan egy külföldi intézményben is dolgozzon a hazai mellett, a jelentős részük már lépéseket is tett ennek érdekében. Az okok között nem meglepő módon elsősorban a jobb fizetést, továbbá a jobb körülményeket, jobb szakmai beágyazódást és magasabb megbecsültséget említik. A külföldi munkavállalás legtöbbször azzal jár, hogy külföldre kell költözniük, ami egy sokkal nehezebb döntés, mint ahogy ez elsőre hangzik, és hosszú távon akár a végleges elvándorlást is jelentheti.

Gondolom ez elsősorban a fiatalokra jellemző.

Igen, hiszen körükben az elégedetlenség is sokkal magasabb, mint az idősebbeknél. De azt sem szabad elfelejteni, hogy akik az idősebbek között nagyon elégedetlenek voltak a helyzetükkel, valószínűleg egy idő után elhagyták a rendszert, ezért most már nem is látjuk őket ebben a kutatói mintában.

A nemek közötti egyenlőségnél jobban teljesít a tudományos közösség, mint a politikai vagy a nagyvállalati szféra?

Sajnos a kutatói közösségben is nagyon erős a nemi egyenlőtlenség. A nők bármilyen pozícióban és bármelyik életszakaszban kevesebbet keresnek a férfiaknál, ez a különbség csak a professzori szinten tűnik el. Emellett például az aktív korú kutatóknál a férfiakkal azonos korú nőknek is kevesebb az alkalmazottjuk, alacsonyabb a külföldi tapasztalatszerzés aránya és hossza, alacsonyabb a pszichés jóllétük és a kiégés is sokkal magasabb mértékű az esetükben, különösen a kimerülés dimenziója. Megkérdeztük, hogy érte-e őket hátrány a pályájuk során azért, mert nők, és 48 százalékuk igennel válaszolt, ami egy brutálisan magas szám. Arról számoltak be, hogy az előléptetéseknél, vezetői kinevezéseknél diszkriminálják őket, és a gyerekvállalás, gondoskodási feladatok miatti hátrányok is kifejezetten halmozódnak a pályájuk során. Azt is sokan említették, hogy sokszor nyíltan szembesülnek a szexizmussal, lekezelően és sztereotipikusan kommunikálnak velük, a megbeszéléseken nem veszik komolyan őket, illetve a tudományos szervezés során inkább láthatatlan feladatokat kapnak. Az adatok szerint a földtudományok területén dolgozók körében jelent meg legkisebb mértékben a diszkrimináció, és az agrár-, a műszaki és a biológiai tudományok területén számoltak be a legtöbben nemi alapú megkülönböztetésről. Meglepő, hogy a bölcsész- és társadalomtudományok a középmezőnyben helyezkednek el, pedig azt gondolhatnánk, hogy ott érzékenyebbek erre a dologra.

Az utóbbi körülbelül egy évtized fejleménye, hogy a humán tudományok képviselőinek, társadalomtudósoknak és bölcsészeknek bizonygatniuk kell, hogy ők is értékes tudományos munkát végeznek, nem csak azok a – például természettudományos – területek képviselői, amelyeken gazdasági haszon keletkezhet. Talán az sem véletlen, hogy a humán kutatóintézeteket választották le a HUN-REN-ről, és az ezekben dolgozók – közöttük ön is – kimaradtak a jelentősebb béremelésből is.

Ez így van, már a kutatásban is erőteljesen látszottak a különbségek és a bérolló egyre inkább nyílik a bölcsész- és társadalomtudós kutatók kárára, hiszen a HUN-REN-nél maradt dolgozók átlagosan 30 százalékos béremelést kaptak, míg az ELTÉ-hez került intézetek dolgozói végül körülbelül 10 százalékot. Ahhoz képest, hogy tavasszal még mindannyian a bérünk megduplázására kaptunk ígéretet, mindenki rosszabbul járt.

Hova vezethet ez a tudománypolitika, ha nem történik jelentős változás a közeljövőben?

A 26 és 40 közötti korosztályban tízből majdnem hét kutató fejében már megfordult, hogy elhagyja a pályát. Az életkor előrehaladtával persze ez az arány is csökken, de ez esetben is igaz, hogy aki már nincs a pályán, az nem is került be a felmérésbe, nem látjuk őket. Abból, hogy a legaktívabb korosztályba tartozók között ilyen nagy arányban vetődik fel a pályaelhagyás gondolata, teljesen egyértelműnek kellene lennie, hogy valami nagyon nincs rendben. Viszont, hogy valami pozitívumot is említsek, a kutatók nagy része azt mondta, hogy egyrészt közvetlen munkakörnyezetében jó a légkör, másrészt van lehetősége önálló kutatásokat végezni. Ezek lehetnek azok a hajtóerők, amik miatt még itt vannak az emberek.