Lassan január közepe van, és egyre közeledik a parlamenti választás. Azt biztosan állíthatjuk, hogy ezen a forró tavaszon történelmi eseménynek leszünk egyszerre tanúi és egyben alakítói is. 2026 tavasza biztosan be fog kerülni a jövő történelemkönyveibe. Éppen ezért itt lenne az ideje riadót fújni. Felhívni a figyelmet arra, hogy alig néhány hét múlva senki nem lesz, aki a ma megszokott rutinjait változatlan formában tovább folytathatja. Tudnunk kell, hogy az idei tavaszon egy földrengéssel felérő időszakot fogunk átélni.
A magyar nemzet ma 19-re lapot húzott. Ez igaz a demokratikus ellenzékre is. A társadalmi ellenállás felvette azt a bizonyos történelmi kesztyűt. Eközben azt érzékelhetjük, hogy Orbán Viktor és a környezete is – igaz, egészen más módon – szintén mindent egy lapra tett fel. A miniszterelnök már nyíltan figyelmen kívül hagyja az összes jogi korlátot. Már nem törekszik arra, hogy lépései legalább látszatra jogszerűnek tűnjenek. Már nem nevezi kormánytájékoztatónak a nemzeti konzultációt, hanem nyíltan kimondja, hogy az a Fidesz választási mozgósításának része. Nem számít, ha a választópolgárok döntő többsége látja, hogy hazudik, hogy csal, hogy ő egy diktátor; sőt akár rá is erősít erre annak érdekében, hogy ellenfeleiben és azok támogatóiban félelmet keltsen. Orbán teljes nyugalommal mondta ki 2025. szeptember 7-én: „(...) higgyék el, semmi nem lesz elfelejtve. Minden fel lesz jegyezve, és minden el lesz rendezve.”.
Orbán Viktor és környezete is tudja, hogy a hátralévő három hónap alatt már nem tudják a maguk oldalára állítani a társadalmi többséget. Viszont már döntöttek arról, hogy egy esetleges vesztes választást követően sem fogják átadni a hatalmat. Pontosan tudják: ha ezt megtennék, akkor mindent elveszítenének: a vagyonukat, a hatalmukat, a családjukat, a személyes szabadságukat – azaz tényleg mindent.
Ők tudják ezt, de a demokratikus ellenzék vezetőiről és az elemző értelmiségiek többségéről ez nem mondható el. Utóbbiak, ha néha szembesülnek ezzel a gondolattal, gyorsan el is vetik, vagy kérdésre válaszolva azonnal tagadják ennek realitását. Magyarázatként pedig megelégszenek azzal, hogy Orbán ezt nem meri megtenni. Jól jönne például a hallgatag Akadémia segítsége, hogy pótolja számukra a diktatúrák lélektanának területén fennálló, nem csekély olvasottsági és történelemismereti hiányt. De az Akadémia, szégyenteljes történelmi hagyományait folytatva, ma is hallgat.
Forgatókönyvek
Tény, hogy ma nem lehet objektíven megválaszolni azt a kérdést, hogy milyen hatalmi berendezkedéssel zárul 2026 tavasza.
– Az általam leginkább remélt, a magyar társadalom jövője szempontjából pedig a legkívánatosabb eredmény természetesen az lenne, ha tavasszal, különösebb társadalmi megrázkódtatások nélkül felülkerekedne a magyar társadalom döntő többségének akarata, és Orbán, illetve rendszere véglegesen távozna a magyar közéletből.
– Lehetséges, és még mindig kívánatos végkifejlet lehet, ha a társadalom idejében felismer valamely, a hatalom átadását megtagadó lépést, és egy spontán társadalmi összefogás révén zavarja el a közéletből Orbánt és rendszerét. Spontán, mert a magyar demokratikus értelmiség, a demokratikus ellenzék, a pártok és a társadalmi szervezetek vezetői valamely, talán személyes okból nem képesek társadalmi összefogásban gondolkodni. Ezért ezt az állampolgároknak magukra hagyva kell felismerniük és meglépniük. Azt azonban tudni kell, hogy a spontán, mégis elsöprő társadalmi tiltakozás csak a legritkább esetben marad békés, éppen ezért a kimenetele is nehezen jósolható meg.
– Ugyan kizártnak tartom, de tévedhetek, hogy tavasszal megtartják a választásokat, érvényesülnek a közvélemény-kutatási eredmények, s ezáltal Orbán és bűnszervezete a parlament ellenzéki padsoraiba szorul. A miniszterelnök ezzel elveszíti ugyan kormányzati szerepét, de megtartja mind a politikai, mind az államhatalmi szervek, valamint a gazdasági feletti befolyását. E területek egyetlen célja innentől a demokratikus hatalom működésképtelenné tétele lesz, benne a magyar gazdaság bedöntésével annak érdekében, hogy visszavehessék az ország irányítását.
– Végül, és ennek látom a legnagyobb esélyét, hogy az a forgatókönyv következik be, amikor Orbán és diktatúrája, visszaélve a média, a pénz, az erőszakszervezetek és a jog feletti kizárólagos hatalom adta számtalan lehetőségek valamelyikével – vagy azok együttes alkalmazásával –, elutasítja a hatalomátadást akár már a tervezett választás előtt, akár a választás további torzításával, vagy a választást követően.
Tekintettel arra, hogy ez utóbbi forgatókönyvnek látom a legnagyobb esélyét – mivel jelen pillanatban biztosnak csak azt tartom, hogy Orbán és bűnszervezete a tényleges hatalmat magától nem fogja átadni –, az írás további részében arra próbálom felhívni a demokratikus értelmiség azon részének a figyelmét, amely az „Orbán ezt nem meri megtenni” gondolatot követi, hogy mi mindent mer megtenni egy diktatúra annak érdekében, hogy a hatalmát megtartsa, és hogy mindez mivel jár.
A belarusz példa
2020-ban a Belarusz Köztársaság elnökválasztásra készült. Az ellenzék nyugodt volt, mert az előrejelzések szerint a választópolgárok 70–80 százaléka meg akart szabadulni az ország elnökétől, Aljakszandr Lukasenkától. Ha az olvasó lát valami hasonlóságot a mai magyarországi helyzethez, bizony jól látja.
Belaruszban 2020. augusztus 9-én meg is tartották az elnökválasztást, amelyen a nemzeti választási bizottsága szerint Lukasenka csaknem 80 százalékos győzelmet aratott. A nyugati államok, a független megfigyelők és az ellenzék egybehangzóan állították, hogy a valódi eredmény ennek épp az ellenkező lehetett: Lukasenka akár 80 százalékos vereséget is szenvedhetett fő ellenzéki kihívójával, Szvjatlana Cihanovszkajával szemben. Ezért az Európai Unió, az Egyesült Államok és több nyugati ország sem ismerte el legitimnek a voksolás eredményét.
A belarusz ellenzék ugyan számított választási csalásra, de abban bízott, hogy 70–80 százalékos fölényét egy hatalom által vezérelt csalás nem tudja megfordítani. Tévedtek! Az ellenzék vezetői nem voltak felkészülve a vereségre, és a demokratikus váltást támogató követőiket sem készítették fel erre. Így a választást követően példátlan méretű, de spontán szerveződő százezres tüntetések kezdődtek Minszkben és több nagyvárosban. A békés demonstrációk hónapokon át tartottak és ezeken Lukasenka távozását, valamint új választás kiírását követeltek.
A rendszer megingott: a biztonsági apparátus és a fegyveres erők egy része elbizonytalanodott, az állami média működése akadozott, Lukasenka rendszerének oligarchái is keresték az új kapcsolatokat, és reális forgatókönyvnek tűnt, hogy az elnöki posztot 1994 óta betöltő Lukasenka elveszítheti a hatalmat. Aki még itt is jelentős átfedést lát a két diktatórikus rendszer között, bizony továbbra is jól látja.
Ebben a kritikus pillanatban vált meghatározóvá Oroszország szerepe. Putyin kijelentette, hogy Oroszország elismeri Lukasenka győzelmét és kész segítséget nyújtani, ha „külső vagy belső destabilizáció” fenyegeti Belaruszt. Moszkva tehát legitimálta Lukasenkát, és világossá tette, hogy nem támogat semmilyen hatalomváltást Minszkben. Putyin bejelentette egy orosz rendvédelmi tartalékos erő létrehozását, amelyet szükség esetén be lehet vetni a szomszédos államban. Bár ezek az erők végül nem léptek be nyíltan Belaruszba, már a puszta ígéret is elrettentő hatással bírt. Ezzel egyidőben Oroszország több milliárd dolláros hitelcsomagot biztosított Lukasenkának, ezzel stabilizálva az összeomlás szélére sodródó belarusz gazdaságot.
Orbán nagyon is figyelte a fehérorosz történéseket, hiszen ekkor – ha nem is állt olyan rosszul a magyarországi támogatottsága, mint a belarusz elnöké – a felmérések itthon is az ellenzék erősödését mutatták, támogatottságuk kezdte megközelíteni az Orbán-rezsim támogatói táboráét.
Az EU, az USA és a legtöbb nyugati demokrácia Lukasenkát ma is a belarusz rezsim vezetőjeként, és nem államfőként nevesíti. A választás eredményét nem fogadták el, és erős szankciókat léptettek életbe, majd a 2022-es orosz agresszió után a szankciókat fokozták. Az USA Belaruszt Oroszország társ-hadviselőjeként kezeli Ukrajnával összefüggésben. Orbán formálisan ugyan nem vétózta meg az eredeti uniós döntést, de az államközi kapcsolatokat fenntartva a magyar kormány nyilatkozataiban Belarusz államfőjeként említi Lukasenkát.
2020 őszétől Lukasenka rendszere fokozatosan, majd egyre brutálisabban számolta fel az ellenállást. Tízezreket vettek őrizetbe, rendszeressé váltak a kínzások és a politikai perek, az ellenzék vezetői börtönbe kerültek vagy emigrációba kényszerültek. Lukasenka megőrizte a hatalmát, de ennek ára volt. Az ország mára a teljes szuverenitását elveszítette: katonailag, gazdaságilag és külpolitikájában is Moszkva alárendeltjévé, az ukrajnai háborúban pedig orosz katonai felvonulási területté vált Belarusz.
Van azonban némi eltérés a mai magyar és a belarusz helyzet között. Orbán Viktor egy esetleges választási beavatkozása esetére is érvényes ígéretet kért, és vélelmezhetően kapott is az orosz államfőtől, illetve az Egyesült Államok elnökétől arra, hogy az általa bejelentett választási eredményt soron kívül elismerik. Az elmúlt évben Orbán hasonló ígéretet kért és vélelmezhetően kapott is a szerb elnöktől, illetve a szlovák és legutóbb a cseh miniszterelnöktől. Kért, de nem kapott egyértelmű támogatást a kínai elnöktől, de elutasítást sem – ahogyan az Kínára jellemző. A jövőben Orbánnak az általa tett hatalommegtartási lépések következményeként az USA általi azonnali elismerést követően igazából az Európai Unió hatékony fellépésétől sem kell tartania.
A magyar kormányfőnek tehát egyetlen igazi ellenfele maradt: a népharag, valamint a belső biztonsági erők esetleges csatlakozása az össztársadalmi tiltakozáshoz. Orbán, eddig eredményesen, mindent meg is tesz azért, hogy ne kelljen össztársadalmi fellépéstől tartania, számíthasson az ellenzéki politikai erők egymással szembeni ellenérzéseire, valamint a különböző társadalmi szervezetek semmittevésére.
Viszont, amire Orbán a Lukasenkát hatalomban tartó tényezők közül vélhetően nem számíthat, az az orosz vagy amerikai közvetlen katonai fellépés, valamint az orosz eurómilliárdos gazdasági segélycsomag. Bár ez utóbbit esetleg Donald Trump képes lehet számára biztosítani. A nagyhatalmi beavatkozásnak ma már a katonai fellépésen kívül számtalan más módja is van, és ezekre Orbán számít is.
Az viszont senki számára nem lehet kétséges, hogy Magyarország mindenben osztozni fog Belarusz sorsában, ha eltűrjük, hogy Orbán az elveszített társadalmi támogatottság ellenére nem adja át a hatalmat. Hatalomban maradása esetén Magyarország rövid időn belül – a folyamatot már 2026-ban megkezdve – kiszorul az Európai Unióból, és NATO-tagságát is feladja, miközben a teljes függetlenségét elveszíti, és Oroszország fennhatósága alatt az orosz birodalmi törekvések felvonulási területévé válik. Szinte biztosan állítható, hogy Orbán hatalommegtartása esetén Magyarország rövid időn belül háborús övezetté válik, méghozzá Oroszország oldalán. Orbán hazug propagandájával szemben Magyarország kizárólag akkor marad ki bármiféle háborús eseményből, ha a miniszterelnök elveszíti a hatalmát, és távozik – lehetőleg egy börtönbe – a magyar közéletből.
Venezuela tanulsága
Donald Trump a 2025. január 20-i hivatalba lépését követően rövid időn belül – jóval a 2026. január 3-i közvetlen katonai fellépése előtt – megfenyegette a venezuelai vezetést és korlátozott katonai lépéseket is tett. Ezt követően Venezuela és Oroszország 2025. május 7-én stratégiai együttműködést kötött egymással, amely október 27-én lépett hatályba. Venezuela és Oroszország ezzel azt üzente az amerikai elnöknek, hogy Venezuela mögött egy valódi nukleáris nagyhatalom áll, amellyel az Egyesült Államoknak számolnia kell, ha megtámadná Venezuelát. Venezuela pedig megnyugodott.
Ugyanakkor Orbán harmadik világháborús riogatásával és Moszkva akaratának legyőzhetetlenségéről szóló állításaival szemben alig két hónappal később kiderült, hogy az Oroszország és Venezuela közötti megállapodás annyit sem ér, mint a papír, amelyre írták. Jelenleg Moszkva a tiltakozáson kívül semmilyen, Amerika és/vagy az Európai Unió számára korlátozó lépést nem tud tenni. Amikor felmerült Svédország és Finnország NATO-tagsága, az orosz Biztonsági Tanács alelnöke, Dmitrij Medvegyev 2022. április 14-én felvetette az orosz nukleáris fenyegetés alkalmazását is, de a valóságban Oroszország már akkor sem tehetett semmit, és ma már mindkét ország a NATO tagja. Így a NATO több mint ezer kilométeres új határszakaszon vált határossá Oroszországgal.
Összegzés
Ma már túl közel vagyunk a választás napjához, április 12-éhez ahhoz, hogy vágyakat fogalmazzunk meg arról, milyen jó lenne például egy társadalmi összefogás, vagy hogy arról vitatkozzunk, jó lenne-e, ha egyetlen ellenzéki párt indulna a választásokon, vagy bármely más hasonló kérdésről vitázzunk. Már tudjuk, mi az, ami mára kialakult. Számoljunk a tényekkel, és ne vitatkozzunk tovább, a tényekből kiindulva cselekedjünk, készüljünk fel a lehetséges történésekre, és védjük meg gyermekeink jövőjét – és vele együtt a magyar nemzetet.
