Éppen visszatértünk egy üldözésből, ahol barátunk megpróbált elkapni egy komplett osztálykiránduló-csoportot tanárostul, mi pedig a támadót próbáltuk lefogni, átmeneti sikerrel. Pergus elővesz egy spray-t a hátizsákomból, mélyet szív a cigijéből, és hatalmas nagy jelet fest a belvárosi házra. OMÖ. Osztálykiránduló-mentes övezet. Valami 10 évig még ott virít.
Barcelonában Krisztián barátommal sétálok. Kijöttünk egy tengeri herkentyű étteremből, ahol a pincér rászól (némileg viccesen, de azért üzenet értékkel) öt balfékeskedő brit turistára, hogy ha egy idegen országba mennek, tanuljanak már meg köszönni legalább, ha belépnek egy helyre. A turisták marha kínosak, nem is értik mi a baj velük. Ahogy elsétálunk a helyről, futólag látok egy graffitit. TURISTÁK KIFELÉ!
Azt hiszem eddig volt bennem egy gondolat, hogy a Skye szigetéről készült fotókon, valami szűrő lehet, mindenki szűrőzik. Döbbenten állok a monumentális hegyvonulatok alatt és lebegek. Ezek tényleg ilyenek az életben is. Olyan régen nem voltam már ilyen jól, valahogy minden a helyén van. Négy napig süt a nap egy olyan szigeten, ahol átlagban 300 napig eső esik. A hegycsúcsokról halászhajókat nézek a vízen, kikötők, istállók, borzos felvidéki szarvasmarhák rágják évezredek óta az aszott füvet a sárga mezőkön. Komor várromok, infantilis turisták százai, pálcára szerelt telefonokkal és Oscar-díj átadóra tervezett fényképezőgépekkel próbálják megcsinálni életük fotóját ahelyett, hogy élveznék a percet, a hűs szelet, mert a neten már minden kép fent van, valószínűleg sokkal jobb minőségben , mint náluk lesz. Majd mutogatják az oldalukon a képeket, amelyeket soha senki nem néz végig. Ezek a fotók nem azért születnek, hogy szórakoztató szándékkal meglepjék a többieket, helyette irigységet szülnek majd, keserű pirulát más családokban, ahol az asszony a férfi fejéhez vágja , hisztérikusan: nézd, a másik merre jár, mi meg soha nem hagytuk el Tokiót! Vagy Washingtont, Bredát, Bukarestet...
Falom a képeket. Egy elhagyott istállót találok a házunk mögött, amit Rita bérelt ki erre az időre, karácsonyi ajándék gyanánt. Idén nincs kacat vásárlás, ettől vagyok a legboldogabb, hogy a feleségem megértette a vágyam. Az istálló beszakadt födéme alatt öreg tárgyakat találok, satut, kaszát, villákat, birka koponyát, pörölyt, vasszegeket, ekét, egy letűnt világ emlékeit. Olyan mintha 30 éve senki nem lépett volna be ide. Egy összedőlt lakrészben tükör a falon, szerintem valaki lakhatott is az állatokkal, borotvahab tégely, fenőkő, lyukas lavór. Egy órát üldögélek, összeszedem amit ki tudok menteni a romok alól, ha ezt majd felújítja valaki, minden a kukába szánkázna egyenest.
A házban lobog a tűz az öreg kandallóban, a gyerekek pakolják az általam vágott fát a torkába. Kicsit nehezen találtuk meg a lakot, mivel nincs GPS jel, embereket állítunk meg, s őket kérdezzük, merre kell fordulni? Az út mellett hatalmas szarvasbika futott, mindenhol istállók, a mezőkön birkák ezrével, a hóhatárig látni kis pöttyeiket, amiknek látszanak lentről. Este a Hobbit című filmet néztük a nappaliban, másnap döbbenten konstatáljuk, a házunktól, valami 300 méterre, egy nő hobbit falut épített, ki lehet venni a parányi odúkat. Néha nem tudom, ki rendezi a filmem?!
Már maga a ház is sokkol. Olyan mint minden más tanyaépület a környéken, durva kőfal, palatető, mohával borított kerítés, öreg deszka ajtó, üvegház mellette, de a döbbenet a nappaliban ér. Belépek a régi életembe. A nappali ugyanis pont olyan, mint Felnémeten a régi házunk közösségi helyisége. A mérete hasonló, a falon lévő sárga kiköpött mása. A helyiségben ugyanott helyezkedik el a kandalló, ajtajában üveg, mögötte játszanak a lángok. A helyiségbe nyíló két ajtó pont ott van, ahol Felnémeten. Az egyik felett a plafon nagyon alacsony, azonnal lefejelem, csakúgy mint egykoron otthon. Ahogy tapogatom a homlokom, megszédülve, csodálkozva nézünk össze Ritával, neki is azonnal ez jutott az eszébe.
A házunk mögött valami száz vadliba legelészik, jobb oldalon egy öreg szín, vastagon borítja a repkény és a borostyán. Egész nap megyünk. Hatalmas hegyvonulatokat nézünk meg, egy barátunk ajánlotta a helyet. Olyan, mintha a dinoszauruszok korából maradt volna itt egy fekete halom. A hegy lábánál egy információs tábla, itt játszódott le az utolsó nagy klánháború, ami annyira véres volt, hogy a skót tanács aztán szabályokat vezetett be a konfliktusok kezelésére. Valami nőüggyel kezdődött, egy nőt hazaküldtek, mert nem tudott gyereket szülni a másik klán főnökének és ezért a korábban szövetségi szándékkal kötött házasság hozta el az egyik klán szinte teljes pusztulását.
Olyan hideg van, hogy nem esik nehezemre elképzelni a süvítő szélben azt a pár száz fapajzsos harcost, akik elöltöltős puskákkal és kardokkal irtják egymást. Próbálom elképzelni, hol lehetett a csatatér és hol a falucska. A korabeli házakat már láttuk, egy kis skanzenben találtunk négy, tőzegből épített, szalmatetős farm épületet. Nézem a hegyeket és korabeli gleccser völgyeket.
Mögöttem két, szilikonnal feltöltött ajkú, rózsaszín kabátos nő, két csivavával ereszkedik le a parkolóból. Annyira szürreális, hogy majdnem belecsúszok a patakba.
Vagy négy órát megyünk a kopár hegységben, jeget törünk, kavicsot dobálunk, lápon kelünk át, Ilka lányommal végig futva jövünk le és én boldog vagyok, hogy még tudok futni vele, csilingelve kacag, amikor visszatérünk a parkolóba. Mondja, menjünk tovább bal oldalon, arra van a tenger. Olyan 15 percet vezetek, keresztezünk farmokat, a sáros csizmák és traktorok birodalma ez. Az út egysávos, pár száz méterenként kis öblök vannak, itt lehet elengedni a szembejövő járművet, ha közeleg.
A tengerpartra pont a naplemente pillanatában futunk be, mesés minden, a vörös árnyalatai váltakoznak a hegyeken. Partra húzott csónakok, pár elhagyott épület, istálló, sehol senki. Egy kis lakóautó tetejére két turista próbál felmenni, a nő majdnem lebucskázik a székével. Nem értjük, mit csinálnak. Kell vagy két perc, mire megértem, élőznek valami internetes csatornára, állványra szerelt mobillal veszik a naplementét. Bárhol ülhetnének a parton, több hektárnyi üres terület, de a kocsi teteje, vadregényesebb, jobban mutat a videón. Láthatóan zavarjuk őket, mert nem illünk a film koncepciójába. A férfi foncsorozott napszemüvegen át néz, pedig gyorsan száll le az este.
Nem lehet leírni ezt a földi paradicsomot. Komor erdők, patakok minden lépésnél, csermelyek, források, a vízcsobogás a sziget háttérzaja. Kis temetők minden hívság nélkül, hetedik században épült templom, 600 éve újították fel utoljára, korábban, minthogy Dobó elkezdte volna modernizálni az egri várat, elképesztő!
A levegőben sasok, a birkát is elragadják, akkorák. Tehenészetek, egy farmer, miközben eteti a harminc tehenét, vidáman parolázik velünk, láthatóan örül, hogy nem derogál nekünk a ganajban állva megcsodálni a büszkeségét, az életét. Megnézzük a sziget fővárosát, a kikötőben meglátom azt a házsort, amit vidám színekre kentek le a helyiek, minden prospektusban benne van, most élőben is láthatom. Minden ház hotelként működik, egy busznyi indiai turista költözködik be éppen.
Este, üzenetet kapunk Rita főnökétől. Egészen valószínűtlen, de a felesége Skye szigetéről származik, ráadásul pont ők is itt vannak. Invitálnak, menjünk el, táncház lesz a híd melletti faluban, ahol fel lehet hajtani a szigetre a szárazföldről. Arra jutunk, hogy ezzel nem lépjük át az egészséges munkakapcsolatot, ha elmegyünk, csak 40 percre vannak, indulunk azonnal.
